LEMEZMUSTRA

THE BREATHTAKING BLUE
1989. április 4.

Az együttes harmadik, meglepő zenei fordulatokat hozó albuma:
melankólikus hangulat, akusztikus hangszerek, költői dalszövegek. 
Egy "időtlen mű", a gépek és a hangszerek párhuzamba állításának nagyszerű kísérlete. Egy kritikusuk szerint ez az album"a hallgatás zenéje". A nagylemezről három dal került kislemezre, a komplett album filmes válozata pedig Songlines címen jelent meg. Németországban Top 50.

Középiskolás koromban nagyon sok zenei hatás ért. Ott volt mindjárt a német tanárom, aki valamelyik ünnep közeledtével a tankönyv helyett egy magnóval és két The Doors kazettával jött be az órára. Mondanom sem kell, akkora hatással voltak rám a dalok, hogy el kellett, hogy kérjem a kazettákat. A tanár úr szívesen adta. S milyen érdekes, az első igazi koncert élményemet is neki köszönhetem, hiszen valamikor 1988 őszén meghívta a németes csoportunkat a Nagykanizsai Jazz Fesztivál egyik koncertjére.  Felejthetetlen este volt. Ezekben az években fedeztem fel magamnak a jazz-t, a rock-ot és ekkor váltam igazán a magyar népzene rajongójává is.

A popzene is maradt természetesen. Az Alphaville első két albumát ekkorra már kívülről fújtam, és olyan előadók jöttek a képbe - padtársamnak és nagyszerű barátomnak köszönhetően - mint a Pet Shop Boys és a Depeche Mode.
Eme zenei sprektum kiszélesedésével - már ami az érdeklődési körömet illette - sokkal egyszerűbb volt elfogadnom az Alphaville harmadik albumát is. A három év, ameddig várni kellett az anyagra, ugyan maradandó nyomot hagyott bennem, de az elvonási tüneteimet jól kompenzálták a fent említett zenékkel és előadókkal való ismerkedés. Míg több rajongó barátom ekkor fordult el igazán az Alphaville-től, azt hiszem nálam ez az anyag mélyítette el igazán az együtteshez kötött rajongásomat.  Egyszerűen alig akartam hinni a fülemnek, amikor először meghallottam a Summer Rain-t, majd az egész albumot, mert annyira magaménak éreztem azt a melankólikus hangulatot és a sokszínű zenei világot, amit az album hordozott magában. De miért is mondom ezt múlt időben, amikor a mai napig így érzek ezzel a lemezzel kapcsolatban. Ahogy az együttes is mondta annak idején: "ez egy ídőtlen mű", hiszen elkészítése alatt nem volt hatással rá semmilyen divathullám. Ezért is maradt számomra kortalan - hiába 22 éve már, hogy megjelent. Persze nehéz már az akkori érzéseket és hangulatokat felidézni, a nagylemezt ma már "felnőtt" és félig-meddig zenész füllel hallgatom.

Az album borítója gyönyörű, talán a legszebb a nagylemezek sorában a maga arany és kék színeivel. (A szerencsének köszönhetően sikerült is megszereznem az A1-es poszter változatát, amely a mai napig díszíti az egyik szobánk falát.) Az együttes neve és az album címe is igazán szép és egyedi betűkkel van a lemezre írva, amely már önmagában megadja az album stílusát. A borító alján pedig római számokkal a kiadás éve is olvasható: MCMLXXXIX. A háttérben id. Peter Bruegel Bábel tornya című festménye látható, előtte fő motívumként egy kék nap Michelangelo egy arc ábrázolásával: a Sixtus-kápolna híres freskójáról, A delphoi szibilla arcát kölcsönözték a napnak. A szibillák, vagy szibüllák jósnők voltak a görög mitológiában, a delphoi pedig az egyik leghíresebb közülük, aki egyik utolsó jóslatában Jézus születését is megjósolta. A bábeli torony és a  szibilla arcának megjelenése a borítón valamiféle utalás az emberiség múltjára és jövőjére nézve, és ezt a feltevést erősíti meg rögtön a nyitódal verse, a Summer Rain is, melyben egyben a lemez címe is elhangzik. ("No gleaming metal out of the breathtaking blue").
A hátsó borítón a címek és egyiptomi stílusfigurák rajza: egy fáraó feleségével karöltve. A belső borítón a szövegek és egy kicsi kép az együttesről, akik egy lófejet ábrázoló szobor előtt ülnek. (Az egyik kedvenc fotóm az együttesről.) Egyszerű, mégis egészen egyedi, és az együttes nevéhez és zenéjéhez igazán méltó borítót kaptunk.

Az album zeneileg roppant színesre és változatosra sikeredett, annak ellenére, hogy a csaknem 2 éves munka alatt a zenekar tagjai rengeteget veszekedtek egymással a stúdióban. A békítő szerepet Echolette vállalta fel, a középút megtartásában pedig óriási szerepe volt a producernek érkező Klaus Schulze-nak, aki ma már az elektronikus zenék igazi veteránjává nőtte ki magát. Mint az album zenei rendezője igazán sok finomságot adott a lemezhez - hangzását és összképét tekintve. Bernhard, mint pedig hangmérnök is bemutatkozott ezzel az anyaggal, hiszen a Romeos kivételével ő végezte Klaus-szal a keverési munkálatokat.

A Summer Rain a nyitódal, amely azért meglepő választás, mert ez egy lassú szám. Már ennél a dalnál tudni lehetett, hogy ez nem egy szokványos poplemez: most valami egészen mást és különlegeset hallhatunk majd.  Az első dal melankóliája, jazz-es zongora-és dobjátéka már elsőre elbűvöli és magával ringatja a hallgatót, amelyhez kitűnően passzol Gold bársonyos és nyugodt éneke, amely mindössze néhányszor kúszik magasabbra.  A szövege pedig talán a legszebb az albumon: a sorok között egyfajta jövőkép bújik meg, milyen is lesz a világ az atomkorszak árnyékában. Egy gyönyörű szám,  igazi mestermű a maga vonósaival, nagyszerű háttérkórussal megerősítve, szinte érezni belőle az eső illatát és simogatását.
A Summer Rain volt az album második kislemeze.

Ezt a harmóniát töri meg valamelyest a Romeos, amely egyben a nagylemezt megelőző kislemez is volt.  Határozott és kemény ritmusszekció, erőteljes gitártémákkal és női háttérénekekkel megspékelve. A metaforákkal megtűzdelt vers pedig a magányosságról szól: milyen hatása is van a társadalomra az elmagányosodó, magába forduló ember küzdeleminek mindennapossá válása.  Minden furcsasága ellenére ez egy popszám, éppenséggel nagyobb népszerűséget is megérdemelt volna.
A harmadik dalnál ismét a melankóliáé a főszerep: a She Fades Away egy szerelmes szám, a maga fájdalmas, ugyanakkor gyönyörű szövegével és énekével, a reményég hangulatát magában hordozva. Szintetizátoros szólójával szinte már himnikus magasságok felé emelkedik.

A The Mysteries Of Love az a dal az albumon, amelyet már elsőre megszerettem. Magam sem tudom miért, talán mert ennek volt legelsőre amolyan Alphaville-s íze, amely valamennyire továbbviszi az Utopia-album zenei világát a maga lendületes zenei témáival, közöttük a remek szaxofon és gitártémákkal. Gold énekéről itt is csak felsőfokon, bár a refrén fejhangon elhangzó sora sokáig zavart valamelyest, de a női háttérénekek és a vendég énekes óriásit dob a dal végének hangulatán. Szövegét tekintve ez is egy szerelmes darab, amely ezúttal egy politikai szituációban lett elhelyezve. Nagyon örültem, amikor ez lett az album harmadik kislemeze.
Az Ariana remekül viszi tovább az album lendületét. Őrült, tréfás és bolondos, a maga remekbeszabott vokális megoldásaival: először, mint egy kannibál kórus: az "umá-má-umá-má" rész skandálásával, majd a "g.o. Ariana  go, let's  go" felszólítással hajszolja tovább a hallgatót a rock and roll őrületbe. Ezeknél a részeknél már csak a gitárjáték élvezetesebb, amely elsőre nagyon meglepett, aztán persze nagyon helyénvalónak találtam.

Az album második fele a Heaven Or Hell -lel kezdődik, amely nagyszerűen mutatja be az együttes kísérletező kedvét. Ez az a dal is egyben, amelyben több igazi hangszert is hallunk, vendég zenészek megszólaltatásával. Jazz-es dob és bőgő alapok mellé remek szaxofon témákat kaptunk, Gold előadása pedig szépen adja vissza a szöveg hangulatát. Figyelmesen hallgatva egészen mély énekhangokat is hallhatunk Mariantól, a női háttérének pedig szinte felfrissíti az amúgy depresszióval teli számot.
Ezek után jutunk el az album csúcspontjához, a For A Million-hoz, amely talán a 80-as években készült dalaik legjobbja. Ha jól emlékszem egy hónapig készült ez a remekmű, hallani is rajta. Ennél a darabnál is minden a helyén van: aprólékosan kidolgozott hangszerelés mind a billentyűs, mind pedig a gitártémákat illetően. Remekül eltalált összekötő téma egy akusztikus gitárral, egy élvezhető és lendületes zongora szólóval megfejelve. A befejező szinti téma pedig még egy nagyot dob a nótán a maga melankolikus, ugyanakkor emelkedett hangvételével. A szövege nálam a második legjobb a nyitódal után. Érdekessége, hogy egy Janey Diamond versrészlet is belekerült a végére, amelyet Marian géppel torzított énekével hallhatunk.

Az album utolsó lendületes nótája következik, a Middle Of The Riddle. A mai napig felkapom a fejem a harsány fúvósok intrójára, amelynek témája nagyszerűen tér majd vissza a második refrén után. Több furcsasága illetve érdekessége van ennek a számnak: rögtön a refrén megtört sorai, vagy az igazán frappáns átvezető témák: az első refrén után egy Shadows-ra emlékeztető gitárszóló, vagy Marian játékosan kiemelt énekes "beszólásai". A " Livign in a big boy's mind" skandálása pedig kissé katonássá emeli a dal hangulatát az alatta hallható fúvósokkal. A végére ugyanakkor egészen megnyugtatóvá válik: egy igazán szép témájú gitárszólót hallhatunk. Az egész dalnál már csak a szövege furcsább, és ahogy a címe is utal rá, itt valóban egy rejtély közepében állunk.

Az együttes történetének első olyan instrumentális darabja következik ezután, amely albumra került: ez a Particia's Park. (Mondom ezt azért, mert az első két album korszakában is íródtak ilyenek, de azokat csak a Dreamscapes-en ismerhettük meg.) Ez a darab tele van klasszikus zenei és kínai népzenei motívumokkal. Az egész nagyon egyben van, tökéletes harmóniát alkot. Az album megjelenésekor nem volt a kedvencem, mert egyrészt elég távol állt még akkoriban tőlem ez a fajta muzsika, másrészt pedig csalódott voltam, mert nem hallhattam Marian hangját. Mindesetre ez a dal megmutatta nekem, hogy az együttes (bár az igazi értelmi szerző Echolette volt) ebben a zenei közegben is jól megállta a helyét.
Így jutunk el az utolsó számához, az Anyway-hez. Egy nagyszerű választás a búcsúzáshoz. Szvinges taktusok fúvósokkal, Gold andalító és kedves éneke. Leginkább egy 1930-as években játszódó filmben tudnám elképzelni, annyira hűen adja vissza a korabeli zenei világot. Tökéletes albumzárás.  
 
Befejezésként pedig az együttes egyik kritikusának szavaival szeretnék élni, mert ennél jobban azt hiszen, senki sem foglalhatta volna össze mindazt, ami ezt a nagylemezt illeti: "Ez az album a hallgatás zenéje".

vafe_MMXI