A REMASTERED THE BREATHTAKING BLUE VINYL
BOOKLET ÍRÁSAI

IKB, PB29, CI 77007
„My golden circus girls all sailed away…”- Summer Rain

1947-ben, 19 éves korában Yves Klein egy szimbolikus gesztussal írta fel nevét az égre Nizza felett. Ez nem megalomán tett volt, hanem a világegyetem kisajátításának mûvészi kifejezése. De megalomániás vagy mûvész, ki tudná megmondani a különbséget. Tény, hogy nem volt ellenállás. Nem volt mozgás a szilárd égbolton, nem csillogott fém a lélegzetelállító kék égen. Isten már régen elhagyott minket egy vadonatúj univerzumért. Magunkra hagyott minket minden ellentmondásos tehetségünkkel: szeretet és gyûlölet, ostobaság és okosság, kreativitás és pusztításvágy. És amit hátrahagyott, az egy tökéletes kék égbolt volt, és egy ember, akinek a neve két híres divattervezõ összetett neve volt, elsõként tette be a lábát ebbe az isten háta mögötti ürességbe.

Évekkel késõbb, 1960-ban Klein egy fotómontázzsal hirdette meg "saut dans le vide" (ugrás az ürességbe) címû alkotását, amelyen látszólag az látható, ahogyan egy falról, kinyújtott karral a járda felé ugrik. Most a nagy tettek könnyen követhetõk. Egy hatalmas ugrással már feljutottunk a sztárság e furcsa holdudvarába, csupaszon az istenektõl, akiket vártunk. Most a harmadik albumunk megírására készültünk, amely csak egy újabb remekmûvünk lehet, bár tudtuk, hogy nem állunk készen rá. De meg kellett tennünk. Az ugrás az ürességbe.

Úgy komponáltuk a dalokat, mintha egy tutaj deszkáit fûrészelnénk, hogy átvihessen minket a bizonytalanság óceánján. Aztán a semmibõl valami csodálatos történt. Számomra akkor történt, amikor a "Summer Rain"-t írtuk. Egyszer csak egy középpont keletkezett a kétségbeesett erõfeszítéseinkbõl, és minden más elkezdett körbe érni körülötte. A körbõl buborék lett. A buborék vitt minket a semmibe. Bele, nem át rajta, a mélységbe, nem a felszínre. Egyszerûen csak azért történt, mert mertünk ugrani. És nem azért, mert hõsök voltunk. Egyszerûen nem volt más választásunk. Úgy kezdtük el az elõadást, hogy nem olvastuk a cselekményt, most pedig a részévé váltunk. Talán pontosan ez a rejtélye szinte minden albumunknak. Ezek olyan látványosságok, amelyekben a szereplõk úgy játszanak, hogy nem ismerik a cselekményt. Így kellett lennie.

Az 1960-as híres fotómontázsán Klein a járda felé repült, de nem ért földet. Ehelyett két évvel késõbb, 34 évesen, szívroham következtében meghalt. Lehet találgatni, hogy egy másik univerzumra váltott. Mint isten a "Summer Rain"-ben, vagy azon a ragyogó kék napon 1947-ben. - Nem az a helyzet, hogy mindig egy istent követünk? És bár sokan azt állítják, hogy megtalálták Õt, úgy tûnik, ez nem sokat segít a világ szomorú ügyeit illetõen. Talán azért, mert az istenek kirekesztõek. Talán azért, mert az istenek kizárólagosan felelõsek a mindig következõ helységért, a mindig következõ ûrért, a mindig következõ lehetõségért. Õket követni egy verseny a valószínûtlenség valószínûtlensége ellen. Vagy fordítva.

A "Summer Rain" fõhõse a világ végére vár. Nem érti, hogy a várakozása a világ végét feltételezi. Azt hiszi, hogy a világ végének meg kell történnie. De nem, azért történik, mert már semmi sem történik. Azáltal történik, hogy nem hajlandó átugrani a következõ ürességbe. Végtelenül vár, anélkül, hogy tudná, hogy a vég már régóta itt van.

Abban az idõben, amikor a harmadik albumunkon dolgoztunk, láttam Klein egyik festményét a berlini Neue Nationalgalerie-ben. Egy tökéletes kékre festett vásznat. A szín neve IKB, PB29, CI 77007, szabadalmaztatott Yves Klein. Pontosan az a lélegzetelállító kék volt, ahogyan azt a dalunkban elképzeltem. Akkor 34 éves voltam, és az életem még csak akkor kezdõdött. És aztán ugrottunk...

Marian Gold, 2020. október

Milyen valóságot is szeretnénk valójában a létezésbe énekelni?

A The Breathtaking Blue és a Songlines egy utazás a képzelet világába

A valóság érzékelését gyakran olyan erõsen befolyásolja a képzelet, hogy azt magával a valósággal téveszti össze. Az állítólagos valóságnak ez a néha félrevezetõ érzékelése egy dolog. Egy másik dolog a képzelet valódi megnyilvánulásai, mint például a zene, amit a mûvészetek között kultúrának nevezünk. A társadalmak és sajátos kultúrájuk a képzeletbõl erednek. Az õslakosok az egész valóságukat éneklik bele a létezésbe.

Jelenlegi ökonómiai valóságunkban a képzelet megnyilvánulásait túl gyakran tekintik terméknek és árucikknek. Csapdába esünk a kreatív képzelet kommercializálódása miatt, ami erõsen befolyásolja, és nyomást gyakorol az állítólagosan kommerszebb elképzelések elõnyben részesítésére.

A hatás közvetett szûrés, amely a képzelet sztereotipikus és ismétlõdõ sémáihoz, és ezáltal a még nem ismert és kipróbálatlan ötletek hatalmas potenciáljának kizárásához vezethet.

Végül a megvalósult ötletek általános minõségének, például a zenében vagy a filmekben, semmi köze a kereskedelmi sikerükhöz. A minõség nem a könyvelésrõl szól, hanem az érzelmekrõl és a hitelességrõl. Milyen valóságot szeretnénk valójában a létezésbe énekelni? Mint általában tudjuk, a dalokhoz operettszerû reklámklipek formájában készített klipek a 80-as években az MTV-n dübörögtek fel elõször. Nem volt ritka, hogy egy dal egy látványos klipnek köszönhetõen lett sikeres. A videoklipek tehát gazdasági mustrává váltak, ahogyan egy új szappan is az ügyes reklám révén jött létre. Mivel ezek az optikai megvalósítások is gyorsan árucikké váltak, éppen itt is kialakultak a sztereotip gyártási folyamatok.

A legjobb esetben a zenét a kreatív fantázia egy további vizuális réteggel bõvítette ki, de túl gyakran szükségtelenül korlátozta a zenészek eljátszott teljesítménye. Sok ilyen klip egyenesen ijesztõnek, valószerûtlennek tûnt.

Ha van vizuális megvalósítás, miért ne lehetne megkerülni ezt a korlátozást, és hagyni, hogy a két alkotói folyamat képzeletének korlátlan lehetõségei egymást kiegészítve összeolvadjanak? Csak a zene vizuális értelmezésének abszolút szabadsága lehet az elõfeltétele a hiteles képzeletek valódi összekapcsolódásának. A zene filmmé válik, a film pedig zenévé. Lélegzetelállító.   

Ricky Echolette, 2020. október

Láncok és ragasztó

(Ha meg akarod nevettetni Istent, mesélj neki a terveidrõl)

Miután a Forever Young és az Afternoons in Utopia címû albumokkal megtapasztaltuk a modern felvételek elsõ kalandjait, világossá vált számunkra, hogy a stúdióbérlés ára nincs összefüggésben a végeredmény sikerével, ezért elindultunk, hogy megvalósítsuk álmunkat, egy olyan helyet, ahol olyan zenét hozhatunk létre, ami már a képzeletünkben is jelen van.

1986 õszén megtaláltuk a helyet, a padlástérben, egy Berlin-kreuzbergi kereskedelmi épület második hátsó udvarában. Igen, megtaláltuk az elefántcsonttornyunkat, a "termelõeszközeink" és kreatív produkciónk otthonát a következõ 10 évre. Lunapark stúdiónak neveztük el.

Már a Nelson Project alapítási napjaitól kezdve, a mátrix, a szocializmus és a demokrácia minden alapgondolatával együtt, soha nem tévesztettük szem elõl a célunkat, amely az volt, hogy autonóm módon, nyomás nélkül tudjunk cselekedni és kreatívak lenni.

Egyesek azt állítják, hogy teljesen mindegy, milyen felszerelést, eszközöket és hangszereket használsz a zenéléshez, és madártávlatból nézve ebben sok igazság van. Szerény tapasztalataim azonban azt mutatják, hogy a termelési eszközöknek igenis van beleszólásuk az eredménybe.

Bár sok esetben nem a nyilvánvaló felszereléseket választottuk, amelyek általában rendelkezésre állnak egy professzionális stúdióban, és bár sok kutatás után hosszasan gondolkodtunk a keverõpult kiválasztásán, igazán szerencsések voltunk a felszereléssel és az eszközökkel, amelyeket végül választottunk. Soha nem SSL-pulttal akartunk kezdeni... és ez nem csak az ára miatt volt így. Egy DDA AMR 24-et választottunk, amely tökéletesen megfelelt az igényeinknek, és mint kiderült, csodálatos hangzása volt. Természetesen ez lett a legfontosabb szem a láncolatban. De nem tudtuk teljesen nélkülözni az SSL-t. A buszkompresszor, minden az SSL konzol szíve, 19”-es rackként volt elérhetõ (Logic FX G384) és összeragasztott minden keverést, ami elhagyta a Lunapark stúdiót. Mindig is szerettem ezt a felszerelést és még mindig szeretem. Ma is tökéletesen teszi a dolgát a stúdiómban és közel 35 éve megszakítás nélkül fogyasztja az áramot, mert nincs ki-be kapcsolója.

A láncolat elején van egy másik csodálatos eszköz, amelyet a mai napig használok és nagyra tartok, és amely az Alphaville dalok legfontosabb eleme: a mikrofon az ének felvételekhez.

A konkrét mikrofon, egy Neumann CMV 563 csöves mikrofon M7 kapszulával, egy rendkívüli történettel rendelkezik. Az ötvenes évek elején hozták létre, és a hidegháború éveiben került Kelet-Németországból Nyugat-Berlinbe.

Miután már kipróbáltunk több sûrítõ mikrofont, és nem igazán voltunk elégedettek egyikükkel sem, a felszerelés kereskedõnk egy este bejelentette, hogy hoz nekünk valami különlegeset, és hogy egy jó barátja is vele van. Emlékezetes estének bizonyult. Nem csak a Marian hangjához tökéletes mikrofont kaptunk, egy csodálatosan meleg, selymes hangzásút, amely a hangot beleragasztja a zenébe, nem, hanem hirtelen társproducerünk is akadt a készülõ harmadik albumunkhoz, amely a "The Breathataking Blue" címet viseli. A barát, akit a felszerelés kereskedõnk hozott magával, Klaus Schulze volt, az elektronikus zene egyik legnagyobb úttörõje.

Azt hiszem, az ajánlatát, hogy aznap este közösen készítsen velünk egy dalt, viccnek szánta, és kétlem, hogy Klaus számított arra, hogy majdnem két évet fogunk vele együtt tölteni a stúdiónkban, tanulva a hangzásról és a felszerelésrõl. Még ha a TBB stilisztikailag nem is úgy hangzik, ahogyan azt ettõl az együttmûködéstõl várnánk, nagyszerû utazásnak bizonyult a popzene sokféle hangzásvilágán és stílusán keresztül. Klaus Schulze minden felszerelés mellett messze a legjobb ragasztó és a legfontosabb láncszem volt, ami mindent összehozott és egyben tartott. Köszönöm mindezt, Klaus! Nagyon örülök, hogy most újramasztereltük ezt a minden szempontból szokatlan albumot, az elsõt, amit a saját stúdiónkban készítettünk. Most csodálatos és friss hangzást kapott. Személyes és õszinte köszönetemet fejezem ki Stephan Betke-nek a nagyszerû munkáért és végtelen türelemért az újramaszterelés során... Nem volt könnyû feladat.

Bernhard Lloyd, 2020. október

A Klaus mementó

„Volt pár óránk, és az Alphaville éppen egy szám keverésével volt elfoglalva. Mondtam, hogy, hé, ha sietsz, akkor rögtön megcsinálom neked, Marian pedig azt mondta, hogy rendben, csináld csak.

Viccnek szántam, de azért kipróbáltam, csak a móka kedvéért. Azt gondoltam, hogy egy ilyen popegyüttes talán két-három hétig dolgozik egy dalon. Nos, csak az elsõ számhoz nyolc hétre volt szükségünk. És hirtelen rájöttem, hogy ezeknek az embereknek több van a fejükben, mint gondoltam. Szóval ezzel a számmal kezdtük, aztán hosszú viták voltak arról, hogy milyen legyen a felépítése. Rájöttem, hogy ez a csapat nagyon igényes, szinte maximalista.

Végül annyira jól kijöttünk egymással, hogy azt mondtuk, most már tényleg vágjunk bele, és vigyük végig. És akkor nagyon jó móka volt. A legérdekesebb ebben a produkcióban az volt, hogy maga a csapat határozta el, hogy nem feltétlenül kell mindent úgy csinálnunk, ahogyan azt korábban megszokták. Azt akartuk csinálni, ami nekünk jó, és amiben tényleg hiszünk. Így minden lehetõség teljesen nyitott volt. Az sem számított, ha egy-két számot közben kidobtak.   

Az én ötletem volt, hogy több élõzenei elemet is beépítsünk, például a Summer Rain címû számban, amiben rengeteg élõ hangszert használtunk. Azt hiszem, valószínûleg hallani lehet, hogy valahogy sokkal élõbb, mint a manapság oly sokat hallott sample cuccok. A vokálok fejlesztése is egyre dominánsabbá vált ebben az esetben. Azt hiszem, egy kellemes szimbiózist hoztunk létre, ami nagyban hozzájárul az album élõ feelingjéhez.”

Klaus Schulze (társproducer)