A REMASTERED PROSTITUTE VINYL BOOKLET ÍRÁSAI

A „Prostitute”-ról

1984 júliusának egyik napsütéses délutánján, Kreuzberg legeldugottabb részén, a Heinrichplatzon található The Elephant nevű kocsmába léptem be, egy fotós és a Bravo nevű tinimagazin egyik embere kíséretében.
Az ötlet az volt, hogy interjút készítünk az egyik egykori kedvenc helyemen, részben az egyik olyan helyszínen, amely inspirálóan hatott ránk, az Alphaville-re, mint az újonnan feltörekvő csillagra a popzene egén. A helyszínválasztás valahogy az elme kétségbeesése volt. Az első két kislemezünk hihetetlen sikere hirtelen kizökkentett a megszokott környezetemből, és a hónapokig tartó állandó promóciós tevékenység után szerte Európában egyfajta honvágyat éreztem.

Abban a pillanatban, ahogy beléptünk a füstös kocsmába, minden beszélgetés elhalt. Egy fekete bőrruhás lány, aki az ajtó mellett cigarettázott, rosszallóan nézett rám. Ennek oka lehetett a papagájszerű jelmezem, amit a folyamatos őrület elmúlt néhány hónapja alatt szereztem. De néhány perc múlva világossá vált, hogy itt valami olyan hangulat van kialakulóban, ami nyilvánvalóan személyesen ellenem irányult. Itt mindenki rájött, hogy ki vagyok és mi történt, de nagyon igyekeztek nem tudomást venni rólam. Még a bárban ülő lány is, akit évek óta ismertem, furcsán és távolságtartóan viselkedett. Egy gyors sörözés és néhány szóváltás után a Bravo riporterrel, el kellett fogadnom, hogy itt már nem vagyok kívánatos. Amikor távoztam, az ajtónál álló lány egy halkan mormolt "kurva" megjegyzéssel küldött el.  

Nagyon jó, tehát kurva voltam, eladtam a seggem, elhagytam a művészi hitelesség etikáját. És ezért nem tartoztam többé ide. Olyan volt, mint azokban a hollywoodi filmekben: az illusztris hős hazatér, de az emberek megvetéssel bánnak vele. Eladtam a punk létemet a csillogó sztárságért, és ez az aranyozott út csak egy irányba vezetett: Előre!
De nosztalgiából és egy kis gyávaságból hátramenetbe kapcsoltam az autómat, és ez rosszul sült el. Micsoda ostoba ötlet volt idejönni a Bravo riporterrel. Az interjút egy kávézóban fejeztem be, amelynek sokatmondó neve Jenselts (A túlvilág) volt a tér másik oldalán. Miután a két fickó elment, csendben ültem ott, és az üres kávéscsészémet bámultam, elgondolkodva.

A hetvenes évek végi, drogoktól átitatott nyugat-berlini életszakaszomban elég sok kurvát ismertem. A legtöbbjük elég rendben volt. A drogosok között sokkal nehezebb volt a helyzet. Ez volt az az időszak, amely feltárta az emberi természet kifürkészhetetlen szakadékát, és megtanított arra, hogy a legmélyebb mocsokban sokkal könnyebben találsz értékes személyiségeket. Ebben a pokolban a kurvák valóságos angyaloknak tűntek.

Az, hogy hogyan ítéljem meg, hogy kurva vagyok, azóta is követ engem. Egyesek szerint ez is egy olyan szakma, mint bármelyik másik, mások pedig elítélendőnek tartják. A legtöbb ember nem akar kurva lenni. És én? Ha ez volt az ár, amit meg kellett fizetnem azért az életért, vagy inkább álomért, amit élni akartam, akkor, a fenébe is, igen! Közel állt hozzá, hogy egy nap írjak egy dalt erről a témáról.   

Ez a nap 1992-ben jött el, amikor a "United" című szólóalbumomon dolgoztam. A szám címe Prostituált volt, és a következő refrénsorral készült:

"Ain't no sellout, I'm the shit, there aint't no substitute,

you get yours and I get mine, call me a prostitute"

Jó okom volt rá, hogy a kész dalt "Soulman"-re kereszteltem át. Sajnáltam a "Prostitute" elvesztését, és javasoltam a hamarosan megjelenő Alphaville albumhoz, bár egyik dalnak sem volt a legcsekélyebb kapcsolata a szóval. Ez egyfajta „készakció” volt. Az amerikai lemezcégünk nem volt hajlandó ilyen című albumot kiadni, de mi hajthatatlanok maradtunk. Sajnos Amerikában nem is jelent meg. Mi voltunk a megvesztegethetetlen kurvák.

Na de vissza a Jenselt-hez és az üres kávéscsészémhez. Egy ponton aztán rájöttem, mit kell tennem. Ezért visszamentem az The Elephant-ba, az összes rám szegülő mogorva arc ellenére odaléptem a zenegéphez, végig pörgettem a dallistát, amíg meg nem találtam, amit kerestem. Tettem egy érmét a nyílásba, megnyomtam a dal gombját, és kiléptem. A kórus szavai összekeveredtek az utca zajával, amikor végleg elhagytam ezt a helyet:

"Fizess és aztán alszom melletted..."

Micsoda faszság!

Marian Gold

Elefántcsonttorony – az utolsó kaland a hagyományos lemezfelvétellel

Amikor 1992-ben végre úgy döntöttünk, hogy a TBB-t követő albumunkon elkezdünk dolgozni, nemcsak zeneileg és művészileg kerültünk egyfajta elszigetelt helyzetbe, de egy kicsit csapdában is éreztük magunkat, és a berlin-kreuzbergi Lunapark stúdióban lévő mindennapi valóságunk körülményei is olyanok voltak, mintha egy nagyon különleges elefántcsonttoronyban élnénk, egy csodálatos, virágzó technológiával teli világban, éppen mielőtt elhalványulna, mielőtt feleslegessé válna. Több okból is arra a következtetésre jutottunk, hogy végre egy albumot akarunk készíteni további producer vagy hangmérnök nélkül. Csak mi hárman és a stúdiónk. A mi terünk, a mi gépeink és hangszereink, a mi technológiánk. A Lunapark stúdiónk, egy tipikus berlini kereskedelmi épület második hátsó udvarának padlásán, Kreuzbergben. Ennek a döntésnek az egyik legkevésbé sem egyértelmű oka valószínűleg az a vágy volt, hogy mindenért mi magunk vállaljuk a felelősséget. Igen, minden a saját felelősségünkön nyugodott, anélkül, hogy egy esetleges, bármilyen jellegű kudarcot bárki másra foghattunk volna.

Nyilvánvalóan más okok is szóltak amellett, hogy egy albumot teljesen egyedül készítsünk: külső hatásoktól való függetlenség és természetesen: Szabadság! A Lunapark stúdiót úgy éreztük, mintha egy saját magunk által létrehozott enklávé lett volna. Egy saját magunk teremtette tökéletes kis világba vonultunk vissza. Egy visszavonulás, miután a kinti világ teljesen megváltozott és kinyílt.

Tartalmilag a dalszövegek már nem a hidegháborúról, a vulkántáncról és a hátborzongatóan szép nyugat-berlini fallal körülvett szigetről szóltak, hanem egy sokkal tágabb világnézetről, nagyon gyakran, sokkal gyakrabban, mint a korábbi albumokon, mindenféle romantika és szentimentalizmus nélkül.

De ezzel nem magyarázom meg ennek a döntésnek az okait. Ez itt csak egy kis benyomást nyújt arról, hogy milyen technikai körülmények között és milyen környezetben készült ez az album... a mi elefántcsonttornyunkban, a Lunaparkban.

A külvilággal való kapcsolat egy régi és lassú liftből, analóg telefonokból és telexgépből állt. Belül pedig egy nagy szoba, tele nehéz, jó és persze drága analóg berendezésekkel, minden, ami a modern felvételek kalandjaihoz kellett, amit Trevor Horn valószínűleg 1978-ban már értett, amikor a keverőpultok szélesebbek lettek, és méterekben mérték, hogy kiderüljön, beférnek-e a szobába, és nem lehetett két kézzel megszámolni a szalagos gépek sávjainak számát, és négy kézen megszámolni az eseményeket. Ez időközben már 30 évvel ezelőtt történt. És a legtöbb berendezés, amit akkoriban használtunk, ma már megtalálható egy roncstelepen, egy múzeumban vagy gyűjtői áron az Ebay-en. Majdnem mindet! Csak nagyon keveset használnak még ma is ezekből az értékes, véletlenül sem kényelmetlen analóg eszközökből. És néha melankólia tör rám, amikor ezekre a régi eszközökre gondolok, amelyek már nincsenek meg, és amelyeket manapság már alig használ valaki.      

Különösen meg kell említenem az akkori keverőpultunkat. Egy DDA AMR-24, egy igazán nagyszerű hangzású, egyedi analóg pult. A Prostitute néhány dalánál néha elgondolkodom manapság: hogyan értük el azt a bizonyos általános hangzást? És akkor ez a konzol jut eszembe, mint egy hiteles válasz.  

Tehát minden hangszer, minden hang átment ezen a konzolon a gyártás során, a felvételek és a keverések során. És igen, mindent szalagra rögzítettünk. Az Otari MTR-90-en (analóg) Dolby SR-rel és egy Sony PCM 3324-en (digitális), mindkét gépet egy Adam Smith Zeta Three szinkronizálta. Aki megtapasztalta, hogy milyen idegesítő és kényelmetlen két szinkronizált szalagos géppel keverni egy számot, az nem igazán hiszi, hogy albumokat egyáltalán lehet úgy készíteni, hogy ne őrüljünk meg.

Mindegy, mi abban a tudatban éltünk és dolgoztunk, hogy a technikai tejjel-mézzel folyó földön élünk. Minden lehetséges volt. Minden analóg volt. A digitális mintavételi technológia minőségileg kiforrott volt, és az Akai S1100 32 MB (Mega Byte!!!) munkamemóriája elegendő volt ahhoz, hogy egész gitársávokat mintavételezzünk szalagról, és MIDI-n keresztül átrendezzük őket. A végső keveréseket egy Akai DD 1000-es felvevővel vettük fel 16 bit és 44,1 khz sebességgel. Ez egy MO-Disc lemezzel működött. Ez viszonylag egyszerűvé tette a sztereó sávok digitális szintű szerkesztését. Számunkra ez volt az egyik ilyen igazi kaland a modern felvételek terén, amit ebben a két évnyi gyártási időben, 1992 és 1994 között átéltünk. Ha megkérdeznék tőlem, hogy mi hiányzik igazán azokból a Prostitute produkciós napokból, valószínűleg azt mondanám, hogy a DDA keverőpult. Nos, de inkább nem látnám azt a villanyszámlát, amit ez a csodálatos analóg szörnyeteg maga után hagyna.

Mindenesetre akkoriban teljesen meg voltunk győződve arról, hogy a technikai fejlődés elérte a csúcspontját, és ennél több már nem jöhet. És bizonyos értelemben ez igaz is volt. De csak a tisztán analóg technológia tekintetében.

A digitális technika még csak akkor kezdett el fejlődni. És ez a fejlődés aztán őrült sebességre kapcsolt. Így egy évvel azután, hogy befejeztük a Prostitute albumot, úgy döntöttünk, hogy bezárjuk a Lunapark stúdiót, és az összes felszerelést elcseréljük egy Protools merevlemezes rögzítő rendszerre és egy tisztességes Apple számítógépre. Majdnem az összes felszerelést! Néhány analóg kincs, különösen a hanggeneráló eszközök megmaradtak és ma is használatban vannak.

És 1995 végén összepakoltuk az összes cuccot, a stúdiónk most már belefért egy VW Golf kombiba, és elindultunk  Délnyugat-Franciaországba.

De ez egy másik történet.

Bernhard Lloyd

A Lunapark stúdió közel teljes felszerelési listája 1994-ben:

Sony PCM 3324 / Otari MTRE 90 Dolby SR-rel / Adam Smith Zeta Three

Quested Q 412 B / Dynaudio M1 / Yamaha NS 10 m

Lexicon 480 L / AKG ADR 68K / Lexicon PCM 70 / Lexicon PC 60

T.C. 2290 / Div. Roland és Yamaha Delays

SSL FX-G384 / Tuber-Tech CL 1A / Tuber-Tech PE 1A

Urei 1178 Dual Limiter / Bedini Audio BASE

Roland JD 800 / Roland Jupiter 8 / Roland D 550 / Roland MKS 80

Yamaha TX 816 / Sequential Circuits Prophet VS Korg T1 / Korg M1

EMU Proteus 1,2,3 / Emax II

Roland TR 808 / Roland R-8 / EMU Pro/Cussion / Akai MPC 60 / Akai S1100

Atari Mega ST4 / C-Lab Norator / C-Lab Unitor

Akai DD 1000 / Sony PCM 2700 A