A VÁRAKOZÁS MŰVÉSZETE

Az elmúlt bő negyed évszázad történései járnak a fejemben. Tavaly, amikor az együttes 25. évfordulóját ünnepeltük, már felötlött bennem, hogy kellene egy olyan összefoglaló, amely egy másfajta aspektusból közelíti meg a történteket. Biztosan sokan vagytok úgy, amint én is: az elmúlt, lassan három évtized sok mindenre megtanított. Az Alphaville-lel kapcsolatban is. Eszembe jutott Marian Gold egy mondata, amelyet valamikor 1993-ban mondott, a már-már örökkévalóságnak tűnő, a negyedik albumukra való várakozás közepette, miszerint: "büszkék vagyunk a türelmünkre". Ő igazából ezt az elhúzódó felvételi munkára értette. Én már akkor is azt gondoltam, és ma is úgy látom, hogy sokkal büszkébbek lehetnek a rajongóik türelmére.

Veletek együtt én is megtanultam türelemmel várakozni. Azt hiszem az első igazi próbatétel számunkra a második és a harmadik album közötti időszak volt, de ne szaladjunk ennyire előre. Az első és a második album közötti várakozás időszaka talán nekünk, magyaroknak még nem is volt oly szembetűnő, hiszen Magyarországot igazán 1985-ben érte el az Alphaville "láz", miután megjelenhetett hazai kiadásban a Forever Young album. S mivel ez idő tájt a Magyar Rádió könnyűzenei műsoraiban nem volt olyan nap, hogy ne hangzott volna fel valamelyik daluk, tulajdonképpen ezt a kínosan hosszú szünetet (értsd rajta az 1985-ös esztendőt) mi úgymond szerencsésen átvészeltük. Ellenben Európával, ahol is a sajtó már temetni kezdte az együttest, mert a kirobbanó sikereiket nem tudták 85-ben igazán folytatni. Az okokat mindannyian ismerjük.

Akik viszont naprakészek voltak itthon az együttest illetően (elég kevesen voltunk így) elkezdhettek aggódni a következő albumot illetően, de a kitartó várakozás meghozta gyümölcsét, pontosabban lemezét.  Az első nagylemezt bő másfél év után követhette a második, az Afternoons In Utopia. Mindenki feltöltődhetett ismét, erőt merítve az új dalokból, elégedetten vehettük tudomásul: igen, érdemes volt várakozni kedvenceink visszatérésére.

De a megpróbáltatások nem értek véget, mondhatni, eztán következtek csak igazán. 1986-ban és még 1987 első felében is volt miről beszélnünk, de aztán csönd lett. Hosszú csend. Sokan bíztunk egy esetleges 1988-as folytatásban, de október-november tájékán csak egy Amerikában megjelent válogatás album híre ért el hozzánk. Elkezdődtek a találgatások, vajon miért ez a lemez, milyen dalok lehetnek rajta? Néhány hónap múlva megtudtuk. The Singles Collection.

El is érkeztünk a következő, beszélő évszámhoz. Majdnem három év telt már el a második album megjelenése óta, amikor 1989 áprilisában egy amolyan promóciós levelet kaptam a Nelson Project-től. Megjelent. Hosszú-hosszú várakozás után. A harmadik: The Breathtaking Blue. Büszke voltam a türelmemre. Az öröm, a lelkesedés, leírhatatlan volt. Aztán eltelt újból egy év, majd kettő és számolgatni kezdtem. Reméltem, hogy a matematikai logika nem fog bejönni. Másfél, majd három év, akkor a következő albumra majd hat évet kell várni? Belegondolni is rossz volt.

1992-t írtunk. Három év hiábavaló várakozás, és egy kínosan hosszú csend után - amit már a lemeztársaság sem nézett jó szemmel - ki kellett jönni egy válogatás lemezzel (First Harvest 1984-92) majd ennek sikerét követően Marian Gold megjelentethette első szóló lemezét, a So Long Celeste-t.  Ez is aggodalomra adott okot, egészen addig, amíg az együttes meg nem erősítette: nincs szó feloszlásról. Marian csak egyszerűen ki akarta próbálni magát szólóban. Jó-jó, nagy öröm, hiszen újabb dalokban hallhattuk Marian hangját, de ez azért mégsem az Alphaville új lemeze. 
   
Újabb két év telt el, a harmadik album óta pedig már öt. Reménnyel és várakozással. Büszke voltam magamra. Marian Gold is büszke volt rám. És büszke lehetett minden rajongójára. Micsoda pocsék öt év volt! Nem akartam többet ennyit várni egy lemezre! Dühös voltam magamra is: miért pont az Alphaville kell nekem? Meg van ez valahol írva? Mint valami végzet? Sosem hittem ilyesmiben.  De aztán 1994 augusztusában végre megjelent a Prostitute. Eufória.

1995 nyarától aztán igazából fellélegezhettünk. Valami megváltozott, ám valami mégsem. Koncertek jöttek, a várakozások maradtak. Igaz, ettől kezdve könnyebb volt mindezt elviselni. Egy kicsit felgyorsult és naprakészebb lett a világ az internetnek köszönhetően. Nem volt már annyi kétségbeesett, várakozással teli hónap, és kicsit könnyebb lett elviselni a múló időt. Három évet kellett várni a következő megváltásra. Mindezt úgy, hogy közben Marian kijött egy második szólóval, a United-dal. Micsoda idők! Végre! Salvation. Mindez 1997 őszén. 

Aztán megálltam én is egy pillanatra. Most újból ezt teszem. Nézzük csak a felhozatalt. A 80-as évek: 3 album + 1 válogatás. 90-es évek: 2 album + 1 válogatás +2 szóló.  Ez összesen 9 lemez. S mit ad Isten, 1999 elején kiadtak együtt 8 cd-t! Dreamscapes Anthology. Hát elég viccesnek tűnt. 15 év telt el megannyi várakozással, görcsöléssel, idegeskedéssel azért az öt albumért (mert hát ugye a másik négy mégis csak kilóg a sorból) és aztán egyszerre kaptunk majdnem ugyanannyi albumot. Igaz, ebből a 128 dalból nagyjából csak a fele volt csak újdonság.  Olyan volt ez az egész, mint valami hosszú böjt után a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Sokáig zavaró és kétségbeejtő volt az a bőség, amit az antológia adott nekünk. Nem ehhez voltunk szokva, ugye kedves barátaim?

És tényleg úgy tűnt, most már nincs megállás, minden végre a megfelelő mederben folyhat tovább. Nincs már több évnyi hosszú várakozás. Az új évezred rögtön egy koncertlemezt hozott, majd 2001-ben az első DVD, egy remix lemez, és egy igazi forradalmi időkre mutató internetes album demói, a hónapról-hónapra bővülő Dreamscapes#9. Minden hónapban egy új dal! Nem három-négyévente, minden hónapban! Ezek után már szinte perceknek tűnt a Crazyshow című albumra való várakozás, a maga 2003-as megjelenésével. Ráadásul ismét 4 cd, amiből igaz, csak kettőn vannak az új dalok. Az évezred első évtizede letudva, mert akárhogy is számolom, ez már 6 lemez. És akkor még nem számoltam a Crazyshow Excpert és az amerikai kiadású Forever Young and other hits válogatásokat.

Csak hát van itt ismét valami. 7 év. Ennyi telt el a Crazyshow megjelenése óta. Azt hittem már soha többet nem kell éreznem azt a kétségbeesett várakozást, amit annak idején annyiszor megéltem. Valami ismét megváltozott. Öregebb lettem veletek én is, és már nem tudok, nem is akarok büszke lenni a türelmemre. De Marian Gold maradjon. Maradjon türelmes, mindig jókedvű és hálás nekünk, a rajongóinak. Ugye, kedves Marian, idén már tényleg megjelenik a következő albumotok?! Mert ennyit még sosem vártam rátok. És a többiek sem.
De egy kis ideig azt hiszem még menni fog.
Isten áldja az Alphaville-t!

Vajda Ferenc
2010. május 6.