LEMEZMUSTRA

STARK NAKED AND ABSOLUTELY LIVE
(2000. június 26.)



A kilencvenes években a tecno rövid életű irányzatai voltak mérvadóak, s mivel az évtized végére ezek az irányzatok teljesen kifulladtak, a szakma kénytelen volt visszanyúlni előbb a hetvenes, majd a nyolcvanas évek zenei világához. Ennek megfelelően jó néhány zenekart "visszahoztak" régi slágereik felmelegítésével, sőt akadtak olyanok is, akik új lemezeket is készítettek. Örömömre szolgált, hogy az Alphaville esetében ez nem így történt, annál is inkább, mert az AV, igaz kisebb-nagyobb szünetekkel, de folyamatosan jelen volt (és van) a zene világában a mai napig. Nem lett volna tehát sok értelme újjá varázsolni a régi dalaikat, már csak azért sem, mert ezeket a mai napig minden valamire való rádió játssza. Sokkal izgalmasabb és érdekesebb dologgal ált elő a csapat.
Öt éves turnézás után megjelentették első "hivatalos" koncert lemezüket. (Mondom ezt azért, mert 1999-ben már megjelent egy hasonló live album a Dreamscapes antológiában.) S hogy a STARK NAKED AND ABSOLUTELY LIVE nagyszerű ötletnek bizonyult, misem bizonyítja jobban, hogy az album néhány hetes forgalmazás után a német altenatív album listán, az első helyen végzett.
Most néhány szó a lemezről.
Mint már mondottam, ez igazából már a második élő lemez a csapat életében. Vannak persze hasonlóságok a két lemez között, de különbségek is bőven. Míg az előző album az 1995-98 között elhangzott koncertek dalaiból válogat (sőt, akad egy '87-ből), az új album kizárólag az 1999-2000. évi koncertekre szorítkozik. Ezen a lemezen az "újabb hullámnak"  megfelelően ismét előtérbe kerültek az elektronikus hangszerek, nem úgy mint az előzőn, ahol sokkal több gitárt lehet hallani, az élő dobokról már nem is beszélve.  A továbbiakban eltekintenék az első koncert lemezhez való hasonlítástól, mert azt talán nem ismeri mindenki, az pedig egyéntől függ, kinek melyik is tetszik jobban.
A lemez az egyik AV klasszikussal, a Sounds like a melody-val kezdődik.  Nem véletlenül. Hatalmas energia árad belőle, gondolok itt Marian előadására, amit én már egy kicsit túlzónak is érzek.  Mindez persze csak megszokás kérdése. A Guardian angel-t nagyon szeretem, annál is inkább, mert a Salvation-ról ezt annyira nem kedveltem. Marian kitartott hangjaira különösen érdemes odafigyelni.  Nagy meglepetés volt a Cosmopolitician, annál is inkább, mert ez a dal Marian második albumán szerepel. Ez az egyik kedvencem, és ez azért is érdekes, mert nem szerettem soha ezt a dalt, ez a változat pedig roppant izgalmasan hangzik.  A Victory hasonló verzióban szerepel, mint az antológia négyen, azzal a különbséggel, hogy egy nagyszerű vokállal kísér Martin.  A Monkey egy másik kedvencem, annál is inkább, mert ez egy roppant egyszerű dal. Csupán az ötletes hangszerelése emelte ki a tucat dalok tömegéből itt is, és már a  Salvation-on is. A gitárjáték a U2-ra emlékeztet (ez vonatkozik a többi dalra is), de mindent összevéve nagyszerű a hangulata.  A New Horizons-t én lehagytam volna erről a lemezről (sőt már az előzőről is) jóllehet tudom, mennyire fontos dal ez a zenekarnak.  A Wishful egy nagyon erős dal ebben a verzióban is, sajnáltam is 1997-ben, hogy nem lett igazán sikeres, pedig megérdemelte volna. Ebben a változatban az tetszik leginkább, hogy a dal különböző verzióiból "rakták össze". A másik: amikor Marian beleüvölt a mikrofonba, az egyik legjobb pillanata a lemeznek. Óriási.  A Jerusalem már kevésbé.  Ez az egyik olyan dal (a másik a Japan), amelynek a Dreamscapes-live verziója sokkal jobban tetszik.  Nem is értem mért keverték vissza ennyire ezt a két dal. A Flame ugyan olyan kedves dal, mint volt már korábban is, Marian nagyon szépen énekli. Mondom ezt azért, mert roppant nehéz technikailag elénekelni, s bizony hallottam már kevésbé jól sikerült verzióit (lsd. Pozsony, 1997).  A Japan is csalódás volt, mint már mondtam, mert amennyire kidolgozták a koncert verziót az elmúlt évek alatt, ez a változat inkább visszafejlődést mutat.  Persze, lehet hogy az eredetire jobban hasonlít így és arra gondoltam, talán ez is volt a cél.  Mint ahogy a Forever Young új koncert verziója is jobban hasonlít az eredetire, de nagy örömömre szolgált, hogy benne hagyták Martin nagyszerű zongora szólóját. Arról már nem is beszélve, hogy visszakerültek a dalba a fanfáros és a harangjátékos részek.  A lemez zárásaként pedig telitalálat az Apollo (már a Prostin is az volt).  Hatalmas energiával, felpörögve zárja az albumot. Illetve mégsem zárja, mert a dal lecsengése után nem ér véget a koncert.  Ugyan ebben a track-ben kettő perces csend után meghallgathatjuk még a Dance with me egy óriási, unplugged, lassú változatát.  Ez a rejtett track nagy meglepetés volt, hiszen teljesen véletlenül jöttem rá, hogy ez a dal még hátra van, s gondolom mások is így lehettek ezzel.
Összességében, egy nagyszerű albumot hozott össze az Alphaville.
Kíváncsian várom a folytatást. Ha idén már nem is, jövőre remélhetőleg az új albumukat is meghallgathatjuk.

(by vafe 2000. szeptember)