Amikor a nosztalgia találkozik a profizmussal

Alphaville, MVM Dome, 2026. október 30.

Visszatekintve az Alphaville kicsivel több, mint négy évtizedes történelmére, sokunkban talán már csak halványan derengenek pályafutásuk kezdetének hangos sikerei. Mondhatni nosztalgiával gondolhatunk már csak azokra az időkre. Akik viszont végigkísérték napjainkig az együttes történetét, és nem csak nosztalgiával emlékeznek rájuk, egy igazán fordulatos és izgalmas pályaképpel találkozhattak.

Az Alphaville indulását követően tíz évig egyáltalán nem adott koncerteket (egy-kettő kivételével). Aztán 1995 nyarán Marian Gold gondolt egy nagyot és az akkor még létező triótól teljesen függetlenül, megszervezte az Alphaville Live Band-et: vendég zenészeket hívott maga mellé és elsőként Lengyelországban, majd Németországban több, mint egy tucatnyi koncertet adtak még  abban az évben. Ezzel tulajdonképpen elkezdődött a zenekar lassú átalakulása, és az akkor még két párhuzamos világban futó pályájuk néhány év elteltével eggyé olvadt: Marian Gold lett maga az Alphaville.
Az elmúlt több, mint harminc évben rengeteg koncertet adtak. Magyarországon is jártak már számtalanszor: 1997 novemberében az akkor még létező Petőfi Csarnokban adták első önálló budapesti koncertjüket, amelyet szép számmal követtek további magyarországi fellépések az elmúlt három évtizedben. Idén októberben pedig egy újabb mérföldkő következett, hiszen az MVM Dome-ban nézhettük meg őket egy önálló stadion koncerten. 


A koncert helyszínére érkezve többnyire a korombeli ötvenes korosztállyal találkoztam. Én magam rajongóként, mások talán kíváncsiságból, és sokan éppen nosztalgiából érkeztek erre az estére. Az utolsó koncertjük, amelyet láttam, a 2017-es győri volt és amelyre igazán szívesen emlékezem. De ennyi idő elteltével semmiképp sem hagyhattam ki ezt a pesti bulit, annál is inkább, mert az idő könyörtelen: nem csak mi, a rajongók, hanem Marian Gold felett is igencsak elszálltak az évek. Bevezető gyanánt az egyik kedvenc b oldalasom, a Golden Feeling sejtelmes intrójának taktusait hallgattuk négy percen keresztül, melynek végén jött a zenekar és elkezdődött a show. Marian és zenekara óriási lendülettel és energiával kezdett. Mindjárt itt meg is kell említenem, hogy kiváló volt a hangosítás, mindent tisztán és tökéletesen lehetett hallani, és bevallom én még nem hallottam az Alphaville-t koncerten ennyire jól szólni.
Az ülőhelyekkel meghirdetett eseményre igyekeztem olyan helyre jegyet venni, ahol ha felállok, ne zavarjak másokat, így a 102-es szektor legfelső sorának széle tökéletes választásnak tűnt, mert nem tudtam volna végigülni ez a kiváló koncertet. Marian nagyon jó formában volt, jókat énekelt és csak keveset tévesztett, köszönhető persze az előtte nem is feltűnő súgó monitornak.

A setlistet illetően: túl sok variálás nem történt az elmúlt évekhez képest, hiszen 11 dal ugyan így elhangzott a kilenc évvel ezelőtti győri koncerten is (és itt nem veszem figyelembe a szimfonikus és a Forever 40-es turnét). Egy-két dal kapott egy kis ráncfelvarrást, a Big In Japan-t át is szabták rendesen, viszont jó kis szinti témák is megjelentek dalokban, amikre rögtön fel is kaptam a fejem, pontosabban meglepte a fülem. Carsten bohóckodása a színpadon számomra továbbra is elviselhetetlen, a szintik levegőbe emelgetése már az első dalban elkezdődött, aztán volt, hogy már a jobb lábával is a billentyűket nyomdosta. Igyekeztem nem figyelni rá, még jó, hogy Lars oldalán volt a helyem, aki ugye csak pár hónapja tagja a csapatnak. A játéka teljesen rendben volt és ahogy a billentyűs témáknál, a gitárnál is voltak észrevehető változtatások néhány dalban. Az új dobos, Patrick, kitűnően ütött végig, hiba nélkül vitte Alexandrával a ritmusszekciót. Már sok-sok évvel ezelőtt is írtam, milyen sokat dobna a produkción vokalisták szerepeltetése a koncerteken. 2023-tól Elizabeth és Ulrike látják el ezt a feladatot az együttesben, akik ezen a koncerten is remekül támasztották meg Gold hangját és emelték magasabbra a koncert színvonalát..

Ami viszont kevésbé tetszett, azok a kivetítések voltak. A látványtervező - ha egyáltalán van ilyen - sürgős segítségre szorulna, mert szinte valamennyi dal vizuális kísérete azért hagy némi kivetnivalót maga után. Kivételt talán a setlistbe újonnan bekerült Beethoven és a To Germany With Love képi világa volt, de úgy az egész látványra ráférne egy átgondolt és jól megkomponált koncepció. Annál is inkább, mert az Alphaville számára mindig is fontos volt az igényes képi megjelenítés, de ami most a háttérben megjelenik a dalok alatt, az azért elég távol áll ettől. Az említett két dal volt számomra most az egyik csúcspontja a koncertnek, kiválóan dolgozták ki ezeket a live verziókat. A két új tag érkezésével nem érzem, hogy kevesebb lenne az Alphaville, de azért jó lenne még megnézni őket a közeljövőben. Marian Gold előtt - korára való tekintettel is - le a kalappal, és annak ellenére, hogy nekem rövid volt a koncert, még egyszer ki kell emelnem, hogy a hangosítás professzionális volt.

És ahogy aztán hazafelé vettük az irányt, újra és újra a Dance With Me első sora kavargott a fejemben: ez tényleg olyan érzés volt, mint amikor a fény forrósága eggyé olvad a gyorsuló idővel. Az Alphaville nálam ezzel az estével végre ismét oda került, ahová mindig is kívánkozott, a nosztalgiából újra a valóságba.

fotó: Heltai Á.

vafe, 2026. november 1.