LEMEZMUSTRA

ETERNALLY YOURS
2022. szeptember 23. 

Szimfonikusokkal az örökkévalóságba

Talán sokunknak okozott meglepetést az idén tavasszal jött bejelentés, miszerint az együttes új projektje egy szimfonikus válogatás lesz a várva várt új album helyett. Bár a legelején több új dalról is szó esett, a megjelenés végére csupán egy új dalt kaptunk - igaz az a címadó is egyben - az Eternally Yours-t.
Gold egy újabb régi vágya teljesült ezzel a lemezzel, hiszen mindig is kacérkodott a gondolattal, hogy dalaikból szimfonikus átiratokat készítsen. Pályafutása során igazából most kapott először olyan ajánlatot és lehetőséget, hogy egy egész nagyzenekarral dolgozhasson egy egész album erejéig, méghozzá a híres Deutsches Filmorchester Babelsberg szimfonikusokkal, akik sokat letettek már a filmzenék asztalára. Most, hogy igazából divattá is vált és hogy sok más előadó is jelentetett meg hasonló projekteket, elérkezettnek látta az időt ennek megvalósításához. 

Nem véletlenül említettem, hogy filmzene, mert tulajdonképpen az album minden dala ebben a megszólalásban azzá vált. A lemezt az első három nagy sláger szimfonikus single változata előzte meg a streaming szolgáltatókon keresztül, fizikai formátum megjelenése sajnos fel sem merült. Egyik verzió sem talált be nálam teljesen, bár vannak bennük szép és jól hangzó megoldások, mégis egy kicsit üresnek éreztem őket. Az, hogy nem lett egy dúsabb hangszerelés rápakolva a dalokra, gondolom közös megegyezés volt a producerrel. Lehet, hogy igazuk van és valóban nem lett volna szerencsés ennél többet bele tenni ezekbe az átiratokba. Mindhárom dal videót is kapott, amelyek közül a Big In Japan még talán ötletes is és nézhető, de a másik kettő nekem már rém kínos volt. A SLAM-ben Gold pantomim játéka (tanult Carstentől valamit) a Forever Young-ban pedig, hogy mindenki állandóan vigyorog (talán Ákos cimborám írta, hogy „ki engedett nevetőgázt a stúdióba?”) nálam is kiverte a biztosítékot. Jó, persze, kell a videó a mai világban, elengedhetetlen. De ilyen ötlettelen semmikkel kijönni?

Az album egészét tekintve rögtön feltűnt, mennyire borongós és melankolikus, kevesebb a tempósabb dal, inkább a lassúbb számok dominálnak. Ennek ellenére az egész lemeznek sikerült egy kellemes ívet adni, nem ül le és nem válik unalmassá – legalábbis számomra. A hangszerelések – mint már az első három kislemeznél is említettem – első és többszöri maghallgatásra talán kevésnek tűnnek, aztán ahogy beleástam magamat a dalokba, eszembe jutott, hogy a kevesebb néha több.

Én jómagam gyerekorom óta kedvelem a klasszikus zenéket is, kocsiban ha egyedül vagyok, általában csak azt hallgatok. Így aztán azt hiszem nem okozott problémát kedvenc zenekarom dalait ilyenfajta zenei aláfestéssel meghallgatni.   

Az albumot a Dream Machine indítja, amely tökéletes választás volt itt is, akár a Dreamscapes-en. Ebben az esetben megadja az album stílusát, amely inkább filmzeneszerű, pulzáló, hipnotikus és egyben meghív bennünket egy újabb utazásra.
A Summer In Berlin és a Big In Japan itt is egymást követik, mint az első albumon: mindkettő barokkos felépítése és díszítése igazán figyelemre méltó. A Dance With Me balladásított verziója talán a legkiemelkedőbb darabja az albumnak: a zongora és hegedűtéma váltakozásai az egész dalt viszik, és a vonósokkal elképesztő magasságokba emelik azt. Aztán egy kicsit pihentetőbb, játékos darab jön, a Summer Rain. A vége talán a legjobb, amikor Marian a „Singing in the rain” eggyel több sorát is énekli, mint az eredeti verzióban.

Az Apollo kicsit csalódás, mert itt is egy lassú verziót vártam. Marian mondta 1994-ben, hogy talán egy lassú dalként kellett volna elkészíteni. Én most ezt vártam, aztán mégsem ezt kaptam. Sebaj, hibátlan előadás, mintha egy színházban valamelyik musical előadását hallanánk. Az Elegy minden idők egyik legjobb Gold dala, most sem csalódtam: nagyon szép és letisztult klasszikus zenei megoldások, Gabi Becker még most is remekül vokálozik. Talán érezni Marian hangján némi bizonytalanságot, de hát az eredeti óta eltelt már 30 év… Ezt már nem lehet úgy elénekelni.

A Lassie Come Home-ba beleraktak minden, amit lehetett: itt is nagyon szépek a vonós és fúvós témák, igazán filmszerű és ízlésesen díszített lett, ennél többet nem is bírt volna el. A „Hello Junkie-Sweetheart” rész roppant Bowies-ra sikeredett – gondolom nem véletlenül - de megbocsátom neki.
A Moongirl nagy kedvencem a Crazyshow-ról, ez a verzió meg aztán mindent visz: elringat, elaltat aztán felébreszt, mint amikor Luca lányomat ringattam rá 2000. októberében. Érzelmileg nálam ez most a lemez csúcspontja: itt is izgalmas és barokkos zenei megoldások, igazi filmezébe illő átívelésekkel, annak ellenére, hogy a dal elején van némi fenntartásom Marian énekét tekintve. Aztán a Welcome to the Sun rátesz erre még egy lapáttal: számomra újabb érzelmi csúcspont, a dalnak a Dreamscapes-es verziója itt most játékosan építkező, aztán a végletekig kiteljesedő, világot átölelő hangzással.

A Victory nélkül nincs koncert, nincs válogatás és nincs Alphaville. Itt már az intró akkora lendületet ad a dalnak, hogy aztán csak kapkodjuk a fejünket, a sodró és kavargó hangszeres témák nagyszerűen passzolnak az eredeti dalból átvett hangmintákhoz. Egyszerűen pazar lett!  A Sounds Like a Melody viszi tovább a Victory lendületét. Ez is kapott egy jó nagy adagot a filmzenékre annyira jellemző hangszerelésből, minden a helyén van és igazán ötletes és egyedi a pergődob zakatolása a verzék alatt. Viszont egészen szokatlanul fejeződik be. Újabb érzelmi csúcspont az Around the Universe a maga visszafogott énekével, és az annál nagyobb zenekari megoldásaival. A lemez címadó dala az egyetlen új darab az albumon. A szövege Shakespeare szonettekre épül, a zene sodró és magával ragadó. Aztán ismét egy Dreamscapes darab ezúttal a 11es lemezről, a Diamonds are Forever, amely már ott is nagyzenekari megszólalásért kiáltott, ezt itt most nagyon jól megoldották. A Flame az egyetlen dal, amely elfárad az album végére: az ötlettelenség, a sehova nem mutató megoldások nem igazán győztek meg, hogy ennek a dalnak ezen az albumon a helye van. Talán azért, mert az eredeti is ezzel a zenei világgal szólalt meg, azt meg azért elég nehéz lett volna felülmúlni. (Még jó, hogy a Pandora’s Lullaby-t nem gondolták újra erre a lemezre!) Az albumot a Forever Young zárja, éppen annyira átdolgozva és hangszerelve, amennyit az megkíván: csodás zongora szóló a közepén, amit még Martinnak köszönhetünk, és az élő hangszerekkel való szépen megszólaló részek a dal végén igazán himnikussá és patetikussá teszik, és még most is rácsodálkozom Gold énekesi teljesítményére.

Összességében szeretem ezt az albumot, most a csendes téli estéken meg főleg szívesen hallgatok bele. Varázsa van, megnyugtató és simogató, világot átölelő és filmszerű, himnikus és elkápráztató. És ezt most nem azért mondom, mert elfogult vagyok. Próbálok objektív lenni: szerintem jól eltalált és megkomponált, ötletekben talán itt-ott kihagyott ziccerekkel meghangszerelt dalokat kaptunk. Olyan változatokat, amelyek minden bizonnyal megállják a helyüket majd a jövő évi turnén is. Most, hogy kiderült, hogy lesz egy bécsi előadás is 2023. szeptemberében, erősen gondolkodom, hogy meg kellene néznem. Igen, azt hiszem, át kellene éreznem élőben is ezt a varázslatot…

vafe, 2022. december 3.