LEMEZMUSTRA

CRAZYSHOW
2003. február 14.

A 90-es évek végére teljesen megváltozott az Alphaville szemlélete, felállása és a zeneiparhoz való viszonya. A Wea-val való szakítás (1997) után következő 12 év csaknem teljes zenei függetlenséget hozott. Az együttes teljesen eltűnt a hagyományos zenei platformokról: csak az interneten és a koncerteken volt utolérhető. Ennek a függetlenségnek a második kézzel fogható eredménye lett a Crazyshow című albumuk, amelynek felvezetése igazán jól kezdődött. Az együttes 2000. októberétől, egy éven keresztül, havonta jelentette meg friss szerzeményeit saját honlapján, hogy aztán ezeket a demókat, a rajongók által fűzött kommentek segítségével tovább formálhassák. Formabontó, úttörő időszaka volt ez az Alphaville-nek, szívesen emlékezem rá. A kezdeményezés, vagy inkább az internetes album, a Dreamscapes 9 címet kapta, ami aztán a hivatalos megjelenéséig 12-ig bővült, létrehozva teátrális projektjüket, a Crazyshow-t.

Kezdődött mindjárt azzal, hogy az első inerneten megjelent dalról (Scum of the earth) kapásból lemaradtam, csak a másodiknál kapcsolódtam be a történetbe. Akkoriban nem volt még internetem, és az egyik kollégám volt olyan kedves, hogy mindig letöltötte a havonta megjelenő dalokat. A Moongirl nagy kedvencem lett, mivel Luca lányom épp akkortájt született. Meglehetősen rossz alvó volt, és éjszakánként erre a dalra ringattam. A Moonboy volt a másik, amely rögtön megfogott, s amelyet számtalanszor meghallgattunk a kislányommal álomba ringatózva. Az internetes projekt dalai közül még egy igazán emlékezetes demó maradt a kedvencem, ez pedig a Zoo volt. Az említett három dalból éreztem ki igazán azt a himnikus emelkedettséget, amit annyira szerettem az együttes korábbi dalaiban is. A DS9 többi része meg úgy nagyjából rendben is volt, néhány kivételével.

Amire megjelent a 4 lemezes box, az izgalmak már a tetőfokára hágtak. Elég sokat kellett várni, amire ideért a csomag Berlinből, talán már április is lehetett. A Heltai fivérek vállalták fel a magyarországi megrendelések továbbításának nagy részét, tudniillik ez egy magánkiadás lett a legendás Dreamscapes 1-8 után, amelyet most az együttes terjesztett és postázott. Amikor Ákossal és Csabával beültünk Pesten valahol egy kávé mellé, hogy átadják a saját példányomat, és szembesültem azzal, hogy Lloyd valóban nem vett részt a lemez elkészítésében, valami végleg eltörött bennem. Bernhard Lloyd kihagyása és aztán távozása az Alphaville-ből, mondhatni nálam megpecsételte a CS sorsát. Sokáig nem is tudtam mit kezdeni vele, meg nem is akartam. Ahogy aztán múltak az évek, többször átrágtam magam a lemezeken. Voltak dalok, amiket nagyon megszerettem, és vannak a mai napig olyanok, amelyeket át kell, hogy ugorjak. A The Opium Den sajnálatos módon, csak a harmadik lemezre került fel a 4 korong közül, amit például a mai napig nem értek, miért nem lett a show része (első két CD), hiszen magasan veri az összes előtte megszólaló nótát. A lemez mélypontjai közül van több is, de ezeket inkább hagyjuk. Valamennyire kárpótolt a gyönyörű booklet, amely kétségtelenül a legszebb az albumok sorában, és az egész projekt kivitelezése igazán egyedire és figyelemre-méltóra sikeredett. Nem úgy a zenéé…

S hogy miért is maradt számomra ez az album olyan megosztó? Nos, nem csak Lloyd személye, hanem sokkal inkább szakmai tudásának hiánya is egyértelműen hallatszik a dalokban. Hiányoznak az aprólékosan kidolgozott ötletek és motívumok, az igazán szépen szóló mély és magas hangok, a dobokról nem is beszélve. A legtöbb dalban csak csattogást, pufogást hallunk igazi dobhangok helyett. Így hát a lemez keverése és hangzása is hagy némi kivetnivalót maga után.

Bernhard évekkel később készített egy Moonboy remixet. Érdemes meghallgatni az eredeti után ezt is példaként, világosan hallva, mi is a különbség hangzásban a kettő között. Így hát hiába is a jobbnál jobb dalok a lemezen (Gold szerzőtársa csak nem minden dalban Rainer Bloss, 4 dalnál Martin Lister, kettőnél pedig Klaus Schulze volt) a megszólalásuk és kivitelezésük valahogy mégsem lett az igazi. Ugyanakkor a négy felvonás (lemez) mindegyikében vannak csúcspontok is. Az elsőben nekem a Return To Paradise Part 2, a másodikban a Heartbreaker, a harmadikban a The Opium Den lenne. A negyedik lemezen, ami az eredeti websongokat tartalmazza, a First Monday a kedvencem, ami azért érdekes, mert végül nem lett a show része.

Befejezésként pedig teljesen egyet kell, hogy értsek Marian Golddal a lemez kapcsán mondott szavaival: valóban ennél a lemeznél alkothatott leginkább szabadon, mint művész. A másik pedig, hogy én is az internetes változatokat ünnepelem és hallgatom a mai napig szívesebben, mert azok valóban exkluzívabbak…

vafe, a megjelenés 10. évfordulóján

2013. február