LEMEZMUSTRA

CRAZYSHOW
2003. február 14.

A 90-es évek végére teljesen megváltozott az Alphaville szemlélete, felállása és a zeneiparhoz való viszonya. A WEA-val való szakítás (1997) után következő 12 év csaknem teljes zenei függetlenséget hozott. Az együttes teljesen eltűnt a hagyományos zenei platformokról: csak az interneten és a koncerteken volt utolérhető. (Kivétel a Forever Pop projekt volt 2001-ben.) Ennek a függetlenségnek a második kézzel fogható eredménye lett a Crazyshow című albumuk, amelynek felvezetése igazán jól kezdődött. Az együttes 2000. októberétől, egy éven keresztül, havonta jelentette meg friss szerzeményeit saját honlapján, hogy aztán ezeket a demókat, a rajongók által fűzött kommentek segítségével tovább formálhassák. Formabontó, úttörő időszaka volt ez az Alphaville-nek, szívesen emlékezem rá.
A kezdeményezés, vagy inkább az internetes album, a Dreamscape#9 címet kapta, ami aztán a hivatalos megjelenéséig 12-ig bővült, létrehozva teátrális projektjüket, a Crazyshow-t.

Kezdődött mindjárt azzal, hogy az első interneten megjelent dalról (Scum Of The Earth) kapásból lemaradtam, csak a másodiknál kapcsolódtam be a történetbe. Akkoriban nem volt még internetem, és az egyik kollégám volt olyan kedves, hogy mindig letöltötte a havonta megjelenő dalokat. A Moongirl nagy kedvencem lett, mivel Luca lányom épp akkortájt született. Meglehetősen rossz alvó volt, és éjszakánként erre a dalra ringattam. A Moonboy volt a másik, amely rögtön megfogott, s amelyet számtalanszor meghallgattunk a kislányommal álomba ringatózva. Az internetes projekt dalai közül még egy igazán emlékezetes demó maradt a kedvencem, ez pedig a Zoo volt. Az említett három dalból éreztem ki igazán azt a himnikus emelkedettséget, amit annyira szerettem az együttes korábbi dalaiban is. A DS9 többi része meg úgy nagyjából rendben is volt, néhány kivételével.

Amire megjelent a 4 lemezes box, az izgalmak már a tetőfokára hágtak. Elég sokat kellett várni, amire ideért a csomag Berlinből, talán már április is lehetett. A Heltai fivérek vállalták fel a magyarországi megrendelések továbbításának nagy részét, tudniillik ez is egy magánkiadás lett a legendás Dreamscapes után, amelyet most az együttes terjesztett és postázott és amelyet 2500 pédányban jelentettek meg. Amikor Ákossal és Csabával beültünk Pesten valahol egy kávé mellé, hogy átadják a saját példányomat, és szembesültem azzal, hogy Lloyd valóban nem vett részt a lemez elkészítésében, valami végleg eltörött bennem. Bernhard Lloyd kihagyása és aztán távozása az Alphaville-ből, mondhatni nálam megpecsételte a Crazyshow sorsát. Sokáig nem is tudtam mit kezdeni vele, meg nem is akartam. Ahogy aztán múltak az évek, többször átrágtam magam a lemezeken. Voltak dalok, amiket nagyon megszerettem, és vannak a mai napig olyanok, amelyeket át kell, hogy ugorjak.

A Crazyshow a négy lemez ellenére igazából csak két részből áll (az első kettő cd) és összességében az első, a The Terrible Truth About Paradise lemezt érzem a legerősebbnek. Kettő kiemelkedő kompozíció is helyet kapott rajta: a Return To Paradise Part 2 és az albumzáró On The Beach igazán  figyelemreméltó darabok lettek. A több részből való építkezés, a gigantikus és atmoszférikus megszólalásuk miatt a mai napig kiemelkednek az Alphaville életműből. Ilyen hosszú és több tételes darabok korábban nem voltak jellemzőek az együttesre, eltekintve a Euphoria-tól és a  Soulman-től.

A második cd, a Last Summer On Earth egy kicsit melankólikusabb, több a lassú dal rajta és ezen hangzik el a lemez címadó dala is, amely szintén beáll a meglepetések sorába: jellegzetes Schulze megoldások, szintiszőnyegek és Gold egészen furcsa ének technikája emeli az album gyöngyszemei közé. De itt van még az egészen káprázatos Heartbreaker, amely Lister szerzemény, csak úgy, mint a Ways és a Still Falls The Rain is, amelyek szintén kiállták az idő próbáját és az együttes legjobbjai közé emelkedtek ebből a korszakból.  Marian fontosnak tartotta és erre a lemezre került a Do The Strand című Bryan Ferry feldolgozás is, amelytől én mondjuk frászt kapok, bármennyire is igyekeztem megbarátkozni vele az elmúlt évek alatt, sosem sikerült.

A harmadik cd, a Stranger Than Dreams, bár már nem része a történetnek, mégis okozott némi meglepetést: számomra érthetetlen módon csak erre a korongra került fel a második Schulze dal a The Opium Den, amely simán veri a fent már kiemelteket. Koncepziójában ez az album követi elődje, a Dreamscapes korongjainak felépítését, hiszen erre a lemezre kerültek fel azok a dalok, amelyek nem lettek a show részei, illetve korábbiak demói és remixei is. Itt kapott helyet további két feldolgozás is, amelyek csak az érdekes kategóriába estek nálam: Harrison klasszikusa, a Something elég vérszegény lett a kiváló gitártémák ellenére, Gold mégis fontosnak tartotta, hogy elénekelhesse.
A második, a Diamonds Are Forever című John Barry dal, amely már sokkal inkább Gold hangfekvéséhez való, él is hangi adottságaival, és azt olyan szépen énekli is el, mintha az 1971-es James Bond filmet néznénk...
 
A negyedik cd, a Websitestory pedig tulajdonképpen a már korábban megismert és az internetre került DS9 demókat tartalmazza további három olyan dallal, amelyek eredetileg ugyan nem voltak részei a webes történetnek, de érdekességképpen  a demóikat fontosnak tartották megmutatni: Return To Paradise Part 1 (online: 2002.07.22),  State Of Dreams (online: 1999.09.15) és rejtett tracként a Ship Of Fools (online nem tudom, hogy megjelent volna).

S hogy miért is maradt számomra ez az album valamennyire mégis csalódás? Nos, nem csak Lloyd személye, hanem sokkal inkább szakmai és technikai tudásának hiánya az, ami egyértelműen hallatszik a dalokon. Hiába a jobbnál jobb nóták (Gold szerzőtársa Rainer Bloss volt, kettő dalnál Klaus Schulze és négyet írtak Martin Listerrel) hiányoznak az aprólékosan kidolgozott ötletek és motívumok, sőt olykor a lemezek keverése és hangzása is hagy némi kivetnivalót maga után. Leginkább azoknak a daloknak a hangzása zavar, amelyben igazi dobokat használtak. Bernhard évekkel később készített egy Moonboy remixet. Érdemes meghallgatni az eredeti után azt is példaként, világosan hallva, mi is a különbség hangzásban a kettő között. Az a mai napig nem derült ki számomra, hogy Lloyd miért maradt ki annak idején a produkcióból, ezt mindenki elfelejtette megmagyarázni, de ezt Gold egy cseppet sem bánta, ő teljesen elégedett volt az eredménnyel. Az albumot sokadszor hallgatva: lehetett volna bőven még mit beletenni hangzásban és hangszerelésben ezekbe a remek dalokba, és akkor ez az album léphetett volna a kiváló Prostitute örökébe, de így sajnos éppen, hogy csak a nyomába ért.     

Befejezésként pedig teljesen egyet kell, hogy értsek Marian Gold-dal a lemez kapcsán mondott szavaival: valóban ennél a lemeznél alkothatott leginkább szabadon, mint művész.  Ezt aztán hét év múlva el is felejtette: latba dobva az addigi függetlenségét volt az a pénz, amiért ismét kurvának állt és leszerződött a Universal-hoz, hogy kiadhassák azt a bizonyos Óriást. De legalább lett még egy maistream slágerük és albumuk a 2010-es esztendőben...

vafe, a megjelenés 10. évfordulóján

2013. február

(kiegészítve 2025. február)