 | LEMEZMUSTRA
CATCHING RAYS ON GIANT
2010. november 19.

Az együttes mainstreambe visszatérő albuma hét évvel a Crazyshow után:
egy plastic pop lemez 12 dallal: fülbemászó dallamok, szintetizátoros
kompozíciók. Az album a digitális megjelenés mellett szimpla cd, Delux
cd+dvd és vinyl kiadásban is forgalomba került. Két nagysikerű single
mellett egy sikeres turné is követte a lemezt. Az album a kilencedik
helyig menetelt a német slágerlistán.
Nehéz
helyzetben vagyok, amikor az Alphaville új albumáról írok. Egyrészt
mert, nagyon sokat vártam erre a korongra és a végeredményt tekintve
nem erre számítottam, másrészt pedig túlságosan elfogult vagyok az
együttest illetően, így nem biztos, hogy az, amit leírok - bármennyire
is szeretném - objektív véleményt tükröz majd.
Az
album borítója már önmagában elég sok érdekes dolgot tartalmaz, ahogy
egy rajongó barátunk, Tor Salqvist korábban leírta a fórumunkon:
"Ami szembetűnő, hogy a borító az The Obama Deception dokumentumfilm borítójára
hajaz, csak az amerikai elnök helyett, Marian arca van a maszkon. A
dokumentumfilm arról szól, hogy Obama csak egy báb, akit a háttérből
irányítanak a nagyok (giants), akiket nevezhetünk akár
Illuminatusoknak, szabadkőműveseknek, akár egyébnek is. A borító tele
van szabadkőműves szimbólumokkal: a háromszög mindjárt az elején a
legegyértelműbb, de a lemez borítóján is a fogyasztói társadalom
megannyi szimbóluma jelenik meg: hamburger, tévé fejű ember, "hívj
engem" feliratú TV, egy cirkuszi sátor, a bevetésre szálló harci
repülők. A márvány istenfej a borító tetején középen Persephoné, az alvilág úrnője, aki szintén Illuminati szimbólum."
Én úgy raktam össze ezeket az utalásokat, hogy tulajdonképpen ebben az
esetben Marian Gold a bábu, akit a háttérből irányítanak a nagyok,
vagyis a lemeztársaság. Magyarul, azt kell tenniük, amit mondanak
nekik, az Alphaville így ismét a fogyasztói társadalom részévé
válhatott, mint árucikk. Az album címe ugyanakkor egyfajta tiltakozás
mindezek ellen: Észrevesszük a fénysugarakat az óriáson, azaz a fogyasztói társadalom (giant) azért kaphat értékes és igényes termékeket
(Alphaville) is a tömegcikkek mellett.
A szövegekben is rejtve ugyan, de benne vannak az utalások erre a helyzetre. Rögtön a nyitó dal a Song For No One (But Myself) erről szól, de a Phantoms is, amellyel igazából záródnia kellett volna a lemeznek, ha a keretes összképhez ragaszkodnánk. De Gold tovább megy: a Miracle Healing
talán utalás arra, hogy van esély a csodálatos gyógyulásra, kikeveredni
ebből a betegségből, kitörni a taposómalomból, mint amire volt is már
példa pályafutásuk során. De mint valami fekély, újra és újra visszatér
a zenész életében ez a helyzet, és ez az, amiről burkoltan az album
egésze szól. A többi dal is egy valamihez (vagy valakihez) való
kötöttségről szól, és ez teszi igazán egységessé mondandójában is az
anyagot: eléggé ironikus és csak a felszínen kaptunk egyszerű
szövegeket.
Zeneileg sokaknak csalódás lehet ez a
nagylemez, bár én nem értem a fanyalgókat: az Alphaville mindig is egy
pop együttes volt és maradt, annak ellenére, hogy voltak zenei
kirándulásaik különböző műfajokba. Az utolsó, Crazyshow
albumhoz képest ez jóval egységesebb, ugyanakkor poposabb, slágeresebb
és ez által eladhatóbb is. Azt hiszem így kell szólnia 2010-ben egy
elektro-pop lemeznek. Nyilvánvaló, hogy csak ilyen slágerzenével
válhatott ismét árucikké az együttes, de hozzáteszem, ez nem jelenti
azt, hogy ez az album nem jó, sőt. Igényes, jól hangszerelt és nagyon
jól megszólaló albumot kaptunk, amely méltó az együttes nevéhez, és
remekül illik bele a zenekar pályafutásába, annak ellenére, hogy az
Alphaville igencsak átalakult az elmúlt negyed évszázad alatt. Ezért is
tartom feleslegesnek a korábbi anyagokhoz való hasonlítgatást, mert
azokat nem a jelenlegi tagokkal készítette el Marian Gold.
Igazából három csoportra osztottam az album dalait: egyrészt vannak a
tipikus Alphaville-es dalok, amelyek valamennyire a régi, himnikus,
szintetizátoros feelinget idézik, így az I Die For You Today, a Call Me, és a Phantoms. A balladákhoz természetesen a Heaven On Earth, a The Deep, a Carry Your Flag és a Miracle Healing
jöhet. A maradék dalokat egyszerűen a húzósabb dalok kategóriájába
tettem, amelyek remekül viszik az anyagot lendületükkel,
frissességükkel. Kiemelkedően jó az End Of The World és a The Things I Didn't Do. A Gravitation Breakdown egy kicsit az utolsó album világát idézi a maga nyers és progresszív hangulatával, az albumnyitó Song For No One
pedig nagy sláger lehet triviális zenéjével, jellegzetes füttyös
motívumával. Alig hittem a fülemnek, amikor először hallottam a lemezt,
mennyire fut az anyag és nem ül le lendületében egyszer sem, még a Call me down-nál
sem, amelyet sokáig nem tudtam mire vélni. Köszönhető ez persze a
kiváló női háttérénekeknek is, amelyekkel szerencsére nem fukarkodtak a
lemezen. Igazából egyetlen kivetnivalóm lenne az albummal kapcsolatban:
a két régi dal. Bármennyire is szeretem őket, valahogy zavarnak.
Mégpedig azért, mert ezt a két gyöngyszemet (mert hát azok) a CS
albumon már nagyon megszoktam. Ott a helyük. Ráadásul így, újra
hangszerelve nekem már sok volt. Halkan jegyzem meg: át is szoktam
lépni ezt a két dalt.
A bónusz anyagot illetően: a két új dal demója és a két régi dal mixe nem tudom miért került a bónusz kategóriába. A Forever Young és a Fallen Angel
szerepeltetésének gondolom, anyagi okai vannak: nemcsak a rajongók,
hanem talán a volt rajongók is szívesebben megveszik a limitált
változatot, ha meghallgathatják az első album eme két klasszikusát. Én
is és szerintem sokan mások is szívesebben hallgattam volna olyan
dalokat ajándékként, amik lemaradtak erről az anyagról - mert ilyen van
bőven.
Ami pedig a DVD-t illeti: amennyire vártam, olyannyira csalódtam is. Hiába az Audiovision dokumentumfilm
3D változata - ami nézhetetlen a mellékelt szemüveggel - a
hagyományossal kell vigasztalódnunk. Illetve azzal sem igazán, mert
abban Gold németül beszél, felirat semmi. A töltelékanyagok viszont
jók: a fotózást, a videó forgatást és az előadott dalrészleteket
illetően. Kár, hogy nem készült minden albumhoz ilyen dokumentumfilm.
Zárásként mit is mondhatnék mást, minthogy örülök ennek az albumnak,
mert végre egy "igazi" kézben fogható normális lemezt kaptam. Örülök,
hogy van és zenél az Alphaville - és így, lassan 40 felé is
megdobogtatják a szívemet, mint anno gyerekkoromban. :-)
Maradok tisztelettel, egy annyira már nem elvakult rajongótok.
vafe
2010. december. 20.

|
 |
|