A REMASTERED FOREVER YOUNG SUPER DELUX BOX SET BOOKLET ÍRÁSAI

„A dolgok addig történnek, amíg lehet”
Peter Köpke írása
Az A&R WEA Records elnöke 1978-1984
Az Atlantic Records alelnöke 1984-1989

Pár hete, amikor egy nashville-i szupermarketben voltam, a hangrendszer az Alphaville "Forever Young" című számát játszotta. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjak, elvégre több mint 35 éve hallottam először ezt a dalt. Nem sok zeneszám állja ki az idő próbáját és marad ennyi éven át aktuális, és még kevesebbnek sikerül minden országban meghódítania a közönséget. Nem sokkal később megkeresett Bernhard Lloyd, az Alphaville egyik alapító tagja, hogy írjak néhány sort a zenekar első albumának közelgő újrakiadásához.

1983 tavaszán a német A&R osztályok nemzetközi sikert arattak olyan előadókkal, akik német nyelvű popdalokat énekeltek. Nena a „99 Luftballons”-szal, Falco a „Der Kommissar”-ral és a mi Peter Schillingünk a „Major Tom”-mal uralták az étert. A WEA A&R részlegéhez benyújtott későbbi beadványok azonban kissé eredetietlennek tűntek, és inkább a már létező slágerek másolatainak tűntek. Rolf Nicklaus a berlini Budde Music zenei kiadótól gyakori látogatónk és barátunk volt, aki lejátszotta nekünk szerzőinek új dalait vagy projektjeit, amelyeket a stúdiójukban készítettek. Nagyon izgatottnak tűnt, és elmondta nekünk, hogy hihetetlen reakciót váltott ki belőle az új projektjük, az Alphaville nevű zenekar. Ezután elővett egy kazettát, és lejátszott nekünk egy „Big In Japan” című dalt. Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy tudjuk, ez a dal slágernek hangzik. 

Néhány héttel később, megismertem Marian Goldot, Frank Mertenst és Bernhard Lloydot, amikor meglátogattam őket münsteri otthonukban, ahol mindannyian egy alkotóközösségben éltek. Itt hallottam először a „Sound Like A Melody”-t, amely végül a „Forever Young” című albumuk második kislemeze lett.  A „Big In Japan” 1984 elején nagy sláger lett, amit a „Sounds Like A Melody”, majd végül a „Forever Young” követett. Ez a három dal hatalmas nemzetközi sikerre vitte a szövegileg nem popalbumnak számító albumot egész Európában, Latin-Amerikában és az Egyesült Államokban. Gold, Mertens és Lloyd fontos lemezt írt és komponált, Colin Pearson, Wolfgang Loos és Andreas Budde pedig olyan albumot készített, amely vetekedett az Alphaville angol kortársaival. Talán éppen az a tény, hogy az album nagy változatossága és a szokásos popdalok keretein túlmutató szövegei ilyen sokáig aktuálisak maradtak.

A zenekart nemzetközileg olyanokhoz hasonlították, mint a Bronski Beat, az Erasure és az OMD, bár én mindig hallottam a hangzásukban a korábbi német zenekarok, mint a Tangerine Dream és a La Düsseldorf nyomát is. 125 millió lejátszás a Spotify-on egy olyan dalnál, amely 33 évvel azelőtt jelent meg, hogy a Spotify valaha is létezett volna, egyértelmű nyelvet beszél. A "Forever Young"-nak sikerült fiatalnak és relevánsnak maradnia. 
New York, 2018. augusztus 

The Big Song
részlet Colin Pearson könyvéből - társproducer

A magam dacára, és mert túlságosan elfoglalt voltam, hogy észrevegyem azon a délutánon, amikor egy bizonyos Hartwing Schierbaum (később Marian Gold-ként megismert) először jött hozzám, hogy találkozzunk, egy rövid útjelző volt, hogy a jó irányba haladjunk tovább. (..) Számomra ez egy nagyszerű következmény pillanata volt, mint egy felvillanás vagy egy sugalmazás. Valamelyike azoknak a varázslatos pillanatoknak. Az álmodozásom félbeszakadt, amikor kopogtak az ajtón. Hartwing elnézést kért a késésért, és a rövid üdvözlés után kinyitottam a kazettatartó fedélét és becsúsztattam a kazettát, majd elindítottam a lejátszást. Röviddel azután, hogy elindítottam, azt gondoltam, hogy ez az együttes nagyon jó, aztán két dal után úgy gondoltam, hogy szokatlanul jó. Úgy éreztem, a hangszerelés zsúfolt, de a dallamok erősek voltak, az énekes eredeti és pontos, olyan amilyet már régóta kerestem. A következő nap Hamburgba repültem a WEA-hoz, hogy találkozzam egy másik ismerősömmel a régi hamburgi időkből, Peter Köpke-vel (annak érdekében, hogy bemutassam az Alphaville-t a lemeztársaságnak). (..) Megállás nélkül hallgatta a dalokat, aztán a rettegett reklám mappához fordult, amit én tettem bele a csomagba, felvette az együttes fekete-fehér fotóját és sokáig csendben nézegette.
„Hova valósiak? Angolok?”
„Óóóóó, nem.”
„Németek?”
„Nos, tulajdonképpen ők egy német együttes, de ők maguk írják a dalszövegeket…”
„Hova valósiak?” kérdezte ismét, közvetlenül rám nézve.
„Münster.”
„Münster!” nevetett hihetetlenül, „senki nem jön Münster-ből, ők igen?”

SEEDS: Elhatároztam, hogy felveszünk három dalt az együttessel, az első a Big In Japan, egy ritka és különös dal, amelynek címe Seeds, és egy tempós dal, a Forever Young, és az első dolog, amit megtettünk, kirúgtuk a basszusgitárost.

FOREVER YOUNG: Néhány nappal később a „Forever Young” felvétele közben jött egy hirtelen elakadás. Mariannak nehézségei támadtak a dalszöveggel. (..) Ő egy igazán tehetséges szövegíró volt, és néha felügyeltem, hogyan is kell írnia egy idegen nyelven. Bementem a stúdióba és hallgattam a problémát. A sor amin dolgozott, a „We let them come true”-ra kellett hogy rímeljen.
„Javasolhatok valamit?” Kérdeztem őt.
„OK”, megrántotta a vállát, de láttam, hogy vonakodik beleegyezni. Aztán leírtam a javaslatomat: „So many dreams swinging out of the blue.” Mintha onnan jöttek volna, gondoltam, és semmi sem állt közelebb az örökké fiatal elképzeléshez, mint az álmok. Marian nem volt túlságosan boldog a sortól, de tetszett neki annyira, hogy elénekelje. Mindketten kimentünk a felvételi szobából, Marian a fürdőbe ment én meg a kontroll szobába (..) amikor egy színes pillangó szállt le a Neumann U87-es mikrofonra. Ott maradt egy ideig mielőtt le szállt volna a dalszöveget tartó állványra. Amint ott ült, finoman csapkodó szárnyai megakadtak az írott oldalakra irányított mennyezeti reflektorok erős fénytengelyeiben. A varázslat röpke, láthatatlan pillanata, mint egy villanás vagy egy suttogás.
A „Forever Young” jelentős problémával kezdődött számunkra. Nem voltunk odáig a ritmusától, és sokáig úgy is tűnt, hogy nem találjuk meg hozzá a megfelelőt. Magammal vittem a dalt a lakásomba menet és azzal töltöttem a fél éjszakát, hogy kitaláljak valami, a dalhoz illő ritmust. Másnap reggel, a sok elveszített alvás dacára elért eredményeim nem voltak sokkal jobbak. Andy besétált a kontroll szobába és meghallgatta a különböző erőfeszítéseimet. Aztán félre hívott és azt mondta: „Próbáld meg balladaként.”
„Mi?” „Forever Young … próbáld meg balladaként. Lassítsd le azonnal.” Eltartott egy darabig, hogy gondolkodtam rajta, de valóban, az ölet briliáns volt. És az sem volt egy utolsó dolog, hogy Mariannak is tetszett, aki szerette ezt a kísérletezést. A végső D-trombita szóló az együttes melódia ötletének ötvözete volt Wolfgang PPG szintijének hangjával. Véleményem szerint ez a rész emelte fel a dalt egy magasabb szintre és tette azt himnusszá.

BIG IN JAPAN: A német rádiók, mindenhol az országban műsorukra tűzték a dalt, és meg voltak győződve róla, hogy az együttes angol, és elkezdték olyan őrületes tempóban játszani, mintha azt hitték volna, ez lesz az utolsó új romantikus produkció az Egyesült Királyságból.
Éppen éneksávokat vettünk fel valamelyik dalhoz az első albumukhoz, Marian az üveg mögött állt. Arra már nem emlékszem melyik dal volt az, csak arra, hogy nehézségeink voltak a megvalósításával, és nem alakult valami jól. Emlékszem Andy bejött a kontroll szobába mindezek közepette és folyamatosan csapkodott felém valamivel a keverőpult mögül. Meglehetősen dühös voltam már a zavarkolódása miatt, de ő csak folytatta. Próbáltam elmagyarázni Mariannak, miért is nem működik egy ének sor, és mi a helyzet megoldással, amikor láttam, hogy Andy egy kartonpapírt lobogtat a levegőben. Írt rá valamit. Ez állt rajta: „ELSŐK VAGYUNK! A Big In Japan átvette a vezetést a német listán!”

SOUNDS LIKE A MELODY: A WEA egyszerűen extázisba esett amikor meghallotta a Sounds Like A Melody-t, amelyben teljesen biztosak voltunk, mint második kislemez. Wolfgang Loos és én feljátszottunk néhány ötletet a végén hallható gyors részhez. Tettem néhány javaslatot, riffeket a hegedűn, amit aztán Wolfgang alkalmazott a szintetizátorra és hazugság lenne azt mondani, hogy ez nem volt probléma. Az egész szakasz elég kockázatos volt, belemenni kétszer ugyanabba nem lehetséges, a diszkó korszakában, garancia, hogy a hazárdőröket a táncparketten tartsad, nincsen garancia, hogy „állíts be a műholdat”. Emlékszem az őrületes dalszövegre, és ahogy a zenekar egyre lazább lett a felvételi szakaszban, és Wolfgang fantasztikus hangszerelése a Berlini Opera zenekarának közreműködésével. Furcsa módon a magasan képzett zenészek következetesen játszottak a ritmus mögött több, mint 16-szor. Wolfgang sikertelenül próbálta rávezetni őket, hogy számítsanak a taktus első ütemére, de ők udvariasan ragaszkodtak a klasszikus értelemben vett időhöz. A lényeg, hogy a fülükben biztosak voltak, és az ütem nyomása nem olyan, mint általában. Azután, hogy elmentek, az egészet egyből digitalizáltuk. 

A tény az, hogy a FY album óriási eredmény volt. Nem csak azért mert arany és platinalemez lett számos országban, hanem mert kereskedelmileg is óriási sikert aratott, és legalább egy nagyon nagy dalt hozott létre, amely nemzeti örökzölddé nőtte ki magát, amelyet később számos nemzetközileg elismert előadó feldolgozott, de ez egy nyugatnémet kisvárosból érkező együttes agyszüleménye volt, egy olyan országból, amelyet a 80-as évek zenepiaci vezetői, nevezetesen az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok gyakran elutasítottak, nevetségesen jelentéktelennek tartottak. Ők azoban idegen nyelven írva és énekelve megrohamozták az ifjúság és az előítéletek bástyáit, hogy egy elragadó és időtlen varázslatot hozzanak létre.

Bernhard Lloyd: Szellem a gépben

1980-ban, amikor elhatároztam, hogy zenélni kezdek, egyetlen egy lehetőségem volt: gépeket kellett vennem. Nem tudtam hangszeren játszani, és minden zene, amit hallgatni szerettem, gépek segítségével készült. Elmentem tehát a bonni „Szintetizátorstúdióba”, a világ egyetlen olyan üzletébe, amely kizárólag csak szintetizátorokat, szekvencereket és dobgépeket árult.

Az első szintetizátor, amit megvettem, egy Korg MS 20-as volt. A második egy Korg MS 10, amit alapvetően arra használtam, hogy szintetizátor-dobhangokat generáljak: például a Forever Young demó tizenhatod zajszekvenciáit, amelyeket egy Korg SQ 10 Sequencer és egy Boss DR-55 Dr. Rhythm generált. Így kezdődött az egész.

Amikor elkezdtem Frankkel dolgozni, hozott egy ARP Odyssey-t. Ezt használtuk a Forever Young végén lévő trombitaszólóhoz. A szekvenciát egy apró, játékszerű szekvencer, az MFB 601 működtette, amit nagyon nehéz volt programozni. De, ami még ennél is fontosabb, Frank egy Hohner String Ensemble tulajdonosa volt, az első polifonikus hangszerünk. Most már tudtunk akkordokat játszani: C-dúr, G-dúr, a-moll... nagyon jól hangzott... úgy hangzott, mintha zene lenne.

Szóval ez volt a felszerelés, ami rendelkezésünkre állt a legelső koncertünkön 1982. december 31-én Engerben a Forum klubban, ahol akkoriban DJ-ként dolgoztam. A következő évben a felszereléssel kapcsolatos helyzetünk drámaian megváltozott. Frank karácsonyi ajándékként kapott a szüleitől egy Roland Jupiter 8-at. Egy polifonikus szintetizátor, teljesen programozható, egy valóra vált álom. A Jupiter 8 volt az, ami végül teljes mértékben megvalósította az Alphaville hangzásról alkotott elképzelésünket, és a "Summer in Berlin" egy elég ékesszóló, demonstráló dala ennek a nagyszerű szintetizátornak. Meleg és tüzes hangzása tökéletesen illeszkedett Marian hangjához. Tudni kell, hogy a 80-as évek elején a szintetizátorokkal előállított zenét főként "hidegnek" tartották. De azt hiszem, a FY album általános hangzása legyőzte ezt a megítélést. 

A Forum-ban adott koncert után elkezdtük a demókazettánkat készíteni a kis münsteri házi stúdiónkban. Időközben felszerelésünket egy Roland TR 808 dobgéppel, egy Roland 100M-mel (amit például a "Big In Japan" basszusához használtunk), egy Solina String Ensemble-rel és egy Roland SDE 200 Digital Delay-vel frissítettük. A felvételek egy Tascam 8 sávos szalagos magnóval készültek egy keverőpulton keresztül, amelynek a nevét elfelejtettem: MCE, MCI, ACM, ACE... fogalmam sincs. Természetesen egyáltalán nem voltak tapasztalt mérnöki meglátásaink, de minden ártatlan kíváncsiságunkkal és fáradhatatlan, játékos próba-hiba meggyőződésünkkel sikerült kihoznunk valamit a gépsorunkból, ami meglepően közel állt ahhoz, amiről álmodtunk. Álmok zenéje, zenék álma.

1983 őszén megérkeztünk Berlinbe, az első profi produkciónkra, a kiadónk, a Rolf Budde tulajdonában lévő Studio 54-be. Egy másik világban voltunk. Igazi professzionális hangtechnikai eszközökkel szembesülni, amelyeket zseniális produkciós csapatunk, Wolfgang Loos és Colin Pearson felügyelt, nagy élmény volt számomra. A saját hangszereink mellett használtunk egy Linn LM-1 dobprogramozót, ami kiemelkedően hallható a BIJ és SLAM lemezeken, valamint a nagyszerű PPG Wave 2.3 plusz Waveterm-et. A PPG nagyon fontos lett a produkció során, és az album minden dalán hallható. Minden dalt egy Scotch 3M '79-es 24 sávos gépen rögzítettünk egy módosított Amek pulton keresztül, ami egy nagyon egyszerű automatikával rendelkezett.    

Ennek következtében sok mindent kézzel kellett elvégeznünk a keverés során. Nagyon szórakoztató volt, amikor tíz kéz egyszerre tekergette a gombokat és a fadereket.

Még egy utolsó berendezést kell megemlíteni: a Friendchip SRC. Ez írta az időkódot a kazettára, és újra tudta olvasni, hogy az összes többi gépet szinkronizálja a szalagra.  Feltételezem, hogy a Friendchip SRC volt a mi vidám szellemünk, a mi szellemünk a gépben.