aiu

A REMASTERED AFTERNOONS IN UTOPIA BOOKLET ÍRÁSAI

„Hiszünk az álmainkban, mindenek fölé emel”
FANTASTIC DREAM

 

Ez egy csodálatos album.

 

Ne várd el tőlem, hogy önelégült legyek, csak azért, mert én vagyok a vezető énekes. Hadd meséljek az összes csodájáról.

Először is ez az újjászerveződés zűrzavaros időszakában készült egy másik nagyszerű album a “Forever Young” után.

Hova mennénk innen? Mit kellene elmondanunk?

Az adott körülmények között az “Afternoons” egy csodálatosan bátor válasz volt erre az egészre. Néhányan talán azt mondják, ó igen, elmentek Csodaországba, de igazából ez nem egy menekülés volt Csodaországba, hanem egy hazafutás Álomországba, abba a birodalomba, ahonnan kétségtelenül elindultunk. 

A “Lassie come home” és a “Carol Masters” az „Afternoons” két központi dala, sokkal előbb lettek megírva, mint az első albumunk. 

Most már elfoglalhatták a jól megérdemelt helyüket az Utópia lágy hangulatában. 

Amikor a “Forever Young” egy kilátás volt a durva őrületbe az Alphaville-en kívül, akkor az “Afternoons” volt az ellentétes perspektíva az Alphaville édes őrületébe.

Így ez lett a tökéletes és következményes megfelelője az elődjének. Peter Walsh-sal találkoztunk, egy producerrel, aki nyitott volt minden őrült ötletre, amiket mi kitaláltunk, és aki megértette mit is akarunk pontosan elérni: egy fikcionális musical a távoli Utópiából ellenben a kitalált “Greatest hits” gyűjteménnyel a Nyugat-berlini aszfalt dzsungelből.
            Egy történet, aminek se eleje se vége, amely párhuzamos világokban foglal helyet, ahol hiányzik minden kapcsolat az átlagos valósággal. 

Hogyha van oka az Alphaville mai napig tartó létezésének, akkor ez a “Afternoons in Utopia” romlatlan teljessége. 

Ez volt a bizonyíték arra, hogy az őrület és hisztéria ellenére, ami körülvett minket akkor, még mindig nem vesztettük el a művészi hitvallásunkat. 

Üdvözöl Lady Bright és csapata

Marian Gold

 

 

Bernhard Lloyd interjú az AIU producerrel, Peter Walsh-sal

 

Bernhard: Hogyan érzékelted az atmoszférát Berlin osztott városában, amelyet nem lehetett figyelme kívül hagyni a Hansa Stúdióban végzett munka során, és milyen volt abban a Hansa-ban dolgozni, ami a fal mellett állt, és ami David Bowie által vált híressé, ami nagyon különleges számodra. Vagy olyan volt, mint bármelyik másik stúdió Londonban? 

 

Peter: Ez volt az első alkalom, hogy Berlinben voltam és nagyon izgatott voltam, hogy a Hansa-ban dolgozhatok. Nagyon sokat hallottam a stúdióról és nagyon sok kedvenc előadóm vett fel ott anyagokat a 70-es években. 

A kontroll szoba ablakából kinézve a berlini falon túl volt egy őrtorony. Minden reggel integettünk az őrségnek, remélve valamiféle reakciót, ami persze sosem volt. Esténként balra tekintve láthattuk Nyugat-Berlin színes neon fényeit. A jobb oldalon majdnem teljes sötétség volt, kivéve az alkalmi autók fényszóróit a távoli messzeségben. A város nagyon klausztrofóbiásnak érződött, majdnem, hogy fojtogató volt. Három hét után ki kellett jutnom - nem a stúdióból inkább Berlinből. Foglaltam egy brit airways járatra haza, és visszatértem Londonba egy hétvégére. A felvételek vége felé haladva megtörtént a csernobili atomkatasztrófa, a szél egy radioaktív felhőt fújva a város felé. Azt tanácsolták, kerüljük el a nyílt levegőn való tartózkodást, és a város bezárt sok parkot és nyitott tereket. Ez tovább fokozta a városban az elhagyatottság és az elszigeteltség érzését.

 

Berhard: Nehéz volt egy német bandával dolgozni? Éreztél különbséget mentalitásban vagy problémát jelentett-e a nyelvi akadály?

 

Peter: Sok tapasztalatom volt dolgozni Németországban az AIU előtt, de nem német előadókkal. Az Alphaville volt az első. A kommunikáció egyáltalán nem volt probléma. Emlékszem Marian és Bernd nagyon jól beszéltek angolul. A hozzáállásuk a felvételhez eléggé hasonló volt ahhoz, amit megszoktam. Nagyon jól felkészültek a felvételekre és le voltam nyűgözve, milyen szervezettek voltak. Talán egy kicsit aprólékosabbak voltak, mint amihez szoktam, de ezt nem találtam problémának. 

 

Bernhard: Mekkora volt a nyomás, hogy egy sikeres debütáló albumot követő albumot kell készítenetek? A bandából jött a nyomás vagy inkább kívülről?

 

Peter: Számomra a nyomás mindig ugyanaz, függetlenül attól, hogy kivel dolgozom. Ez egy nyomás, amit minden produkcióval fel kell venni, legyen az nagy vagy kicsi. Habár amikor először hallottam a zenéket, rájöttem, hogy a banda új irányt keres és nem csak egy ismétlő előadása lesz az előző albumnak. Egy nagy elvárás volt a lemeztársaságtól és a rajongóktól, hogy valami olyasmit adjunk át, ami mainstream és sikeres is egyben, mint “Big in Japan” és a “Forever Young”. A banda nagyon nyugodt volt. Nem úgy tűntek, mintha érdekelné őket a múltbeli sikerek megismétlése, inkább jobban fókuszáltak arra, hogy behozzanak egy friss dimenziót és mélységet a zenéjükbe. 

 

Bernhard: Honnan jött az ötlet, hogy annyi stúdiózenésszel dolgozz, bár az Alphaville a szinti-poppal lett híres. 

 

Peter: Közel az összes zenész, akikkel dolgoztam az Alphaville előtt - eltekintve a Heaven 17- től - gitár bandák voltak. A levegőben igazi hanghullámok mozogtak, nem pedig kábelből érkező elektronikus impulzusok. Habár a hangszerelések leginkább szintetikus alapúak voltak és gépvezéreltek, a szövegek sokkal személyesebbek és fizikaibbak voltak. Azt reméltem, hogy egy organikusabb minőséget tudok bevezetni a hangzásba. Összekeverve az eredeti elképzeléseket, session zenészekkel az elektronikát, egy hatékony útja volt, hogy több érzelmet adjunk a zenének, amit úgy éreztem, hogy hiányzik.

 

Bernhard: Mit gondolsz a banda együtt volt és tudta pontosan, hogy mit akartak? És megvolt a benyomás, hogy az új bandatag, Ricky tejesen beilleszkedett?

 

Peter: Ez trükkös. Igen éreztem, hogy mindenki hasonló hullámhosszon van, habár az nyilvánvaló volt, hogy Marian jobban érdeklődött az album koncepcionális oldala iránt. Szerintem Bernd és Ricky rendben lett volna, ha egy kicsit jobban mainstream és kevésbé hangulatos. Lehet hallani ezeket az ellentétes hatásokat a zenében. A pop elemek határozottan jelen vannak, de van az albumnak egy másik kihívó aspektusa. 

A három srácnak külön szerepei voltak és a személyiségspektrum teljes skáláját képviselték. Ricky jól ráérzett a popra, Bernd volt a józan ész hangja, és átvette a programozás irányítását, és Marian volt a másik véglet, olyan, hogy a csillagokat is lehozta volna. A zenei döntések többsége Marian és Bernd által lettek meghozva. Ricky azonban fontos szerepet játszott a hangulat fenntartásában, és energiát adott a stúdiónak.

 

 

„nézni a folyó eltűnő hullámait…”
JERUSALEM

 

Kalandor vagyok. Mindig is az voltam és miután körbe utaztam a világot, megérkeztem az Alphaville-be. Ez nem Godard Párizsa volt, de a megosztott berlini szubkultúra az én “Alphaville-emmé” vált, ez a város a korlátlan áttekintéssel és egy fal politikai valóságával, ami keresztül rohant a világon és még ma is sok ember agyán átszalad. Ez volt és még ma is az, egy feje tetejére állított világ. Egy világ, amiben minden a másik irányba halad és homlokegyenest ellenkező azzal, ahogy a dolgoknak lennie kéne, legalábbis, hogy hogyan lehetnének a legjobbak. Ez az, amit éreztünk, amikor együtt voltunk, az a rohanás, amit bizonyos pillanatokban valóságként érzékeltünk.

 

Később a Kreuzbergi SO 36-ban, valahol a 4. emeleten a csörömpölő lift ritmusán keresztül megkérdeztek, hogy készen állok-e csatlakozni a következő menetre és beleugrani ebbe az új kalandba, ami már akkor több volt, mint egy magas feszültség. Csak ők tudják miért engem kérdeztek. Abban az időben szinte bárkit kérdezhettek volna. Megérkeztem az Alphaville-be, ahol nemrégiben észlelték először a „snark*”-ot. Mi is, mint mindenki körülöttünk, a “snark”-ra vadásztunk.

Szóval a szó, amelyben már mindent elmondtak, nem lett olyan, aminek már nincs mondanivalója, az élet költészetének szenteltük magunkat. Ez a költészet volt az egyetlen út számunkra, hogy éljük a mi ellentétes utopiánkat, mialatt minden más követi a művészet szabályait vagy hogy úgy mondjam, az előírások alapján, nem működött valami jól. Majdnem mindenki állandóan a rossz dolgot csinálta a rossz világban- ami ambíciózusan az önhittség klasszikus büszkeségével tettette, hogy az a való világ és amiben a “snark” kényszerített az átlagos átváltozásra. Ebben a fejre állított világban a dal egy virágot képvisel, ami virágozni szeretne. A virágzás, ami igazsággá válik, itt nem lehet leírni, de nem is kell hozzá leírás. Csak zene. Ez az utópia örök délutánja óta a költészet kudarca egy fejre állított világban.

Ricky Echolette, 2020. október

 

(*snark: képzeletbeli állat Lewis Caroll művében)

 

 

Ulf MZK – a tervező

 

6:30, fél óra mielőtt csörög az ébresztő, éreztem, hogy valaki néz engem. És éppen ott, az ágyamon, pontosan ott ült, mint amikor elaludtam. Ugyanaz a póló, ugyanaz a türelmetlen nézés, ugyanaz a pohár, csak most kávé a bor helyett.

“Fordítva fogjuk csinálni…” Ez Marian. A fickó, aki mindig ott van, mindig tovább akar lépni, egy kreatív kínzó. Talán a helyes dolog most az, hogy a fordítottját csináljuk az ötletünknek - ez a kreativitás ezen egyedülálló formulája az, ami az ő vérében van. És sosem adta fel, csak ott maradt az ágy szélén és ott volt, mihelyst pislogtál.

 

Megtanultam értékelni Marian-t az első együttműködésünk alatt a Forever Young időszakában. Én voltam a grafikai tervező a kiadó cégnél, és hetekkel azután, hogy együtt dolgoztunk az album dizájnján, már a nyomtatási fázisban voltunk, amikor az utolsó pillanatban ragaszkodott ahhoz, hogy adjunk egy további apró grafikus szolaricáziót a borítókép sarkába. Attól tartott, hogy nem elég „különleges” nem elég „őrült” és folyamatosan rád zúdította ezeket a kétségeit a hét 8 napján. Mindig éreztem a vállam felett. Egy lenyűgöző energia és egy megbízhatóan végtelen fantázia. Időről időre megleptem egy dizájn ötlettel, ami némileg idegesítette őt, de ő mindig csak azt mondta “csinálj még egy jobbat”. Megkaptam az első pontjaimat a Forever Young dizájnjához, amely furcsa, mégis élethű karakter a borítón. Végül is, meg tudtam nyerni a lemezkiadó céget, akik egy vicces banda portrét javasoltak a bemutatkozó albumra. A mostani fotózás a már híres Sheila Rock-kal a londoni punk környezet ikonikus fotósa, újra arra kényszerített bennünket, hogy többet akarjunk az Afternoons in Utopia-n. Ő azonnal elkapta a varázslatot és az összes ötletünket a feje tetejére állította, amivel Londonba érkeztünk. Ez jól sült el, de egy kicsit kimerítő volt egy olyan laza és önelégedett srácnak mint, én vagyok. De Marian-nak nem. Ő egy művész, akinek a nyughatatlansága és elégedetlensége nagy lépésekre készteti őt. Nagyon hálás vagyok neki ezért, mert minden tervező tudja, szükséged van a bátorságra és a kreatív művészre, hogy saját maga ragyogjon.

 

Magyaroszágon voltunk videót forgatni a Red Rose-hoz. Abban az időben a magyarok mindent szögekkel es kalapáccsal építettek fel, és ez felháborítóan olcsóbb volt, mint például a német videó és film produkciók - és mi persze sokat akartunk, de nem volt rá sok pénzünk. Egy díszes budapesti hotelben szálltunk meg a forgatás alatt. Marian volt a kreatív rendező melletti szobában, igen pont mellettem. Hirtelen kinyitotta az ajtót belépve a szobánkba és azt mondta: nincs szükségünk erre az ajtóra, túl sok mindenről kell beszélnünk. Szóval az ajtó végig nyitva marad egész idő alatt, es én csak 2-3 órákat aludtam este a nehéz napok után, mert Marian sosem aludt, és mindig volt valamit megbeszélni. 

 

Marian, Berhard és Ricky olyan különbözőek voltak, mint amilyen egyek, amikor együtt adtak elő a forgatáson. A videó egy soha véget nem érő színházi próba vagy egy soha véget nem érő jazz session volt, mindenki bízott az improvizálás íratlan szabályaiban. A zenészek, a három fős lánykórus (egyébként, akik természetesen nagyon jók voltak) és a magyar csapat, akik egy nagyon vidám társaság volt, mindig megleptük egymást újra és újra szenvedéllyel es energiával. Hajtottuk a Red Rose gőzgépét újra es újra, addig amíg nem mehettünk tovább. Csak Marian, aki, ha jól emlékszem sosem használta a saját szobáját, mindig velem lógott, minden percben jött egy új ötlettel.

 

Ulf Meyer zu Kueingdorf



fordítás: Vajda Luca, 2021. május